Erdély mellett nem jó lakni

A kolozsvári egyetemeken két Tóth Sándor is volt: az egyik a matematikus, a másik a „marxista Tóth Sándor”. Az ideológiai tanszék legpárthűbb oktatója volt ez utóbbi, és ő az, aki most az ÉS-ben értékvesztő igénytelenségükért bírálja a Kossuth-díj osztogatóit: amiért képesek voltak Méhes Györgyöt díjazni. (Fidesz-közeli Kossuth-díj, ÉS, április 5.)
A marxista Tóth Sándor volt az a kolozsvári „filozófus”, akit ötvenhat után nem zártak se be, se ki; nem kellett Madách-tanulmánya miatt áttérnie az autómosodás foglalkozásra, mert egészen másféléket írt, és a hűtőgépgyárba sem küldték alsó munkára, hogy ott írja meg a román filozófia történetét, amint az egyes kollégáival megesett. Ő mindvégig zavartalanul kotorászott az Ó-Korunk, a gaálgáboriság, az erdélyi népfront-ideológiák fúrás-faragásainak szemétkosarában és borítgatta a „romániaiság” fejére. Mert ennek a romániai magyar irodalomnak mindég az volt a jellegzetessége, hogy sohasem írók voltak benne a hangadók, hanem „filozóf-dilettántok”.
Aztán egyszer csak Kolozsvárról elúszott, mint dinnyehéj. Azt hittük, végleg. De lám, a filozófiában nemcsak a főnix képes a feltámadásra.
Az csak természetes, hogy bírálatát hagyományosan a család káderezésével kezdi; csak most nem a klerikális kulák nagyapa, hanem a vállalkozó fiú érdekli. Ez hagyján: és különben is, miért ne bírálná? Ám marxista Sándorunknak nem az fáj most, hogy Méhesnek azért kellett a Nagy Elek nevet elhagynia, mert nem fogadta el a kommunista kánonokat, vagy mert dramaturgiai eszményképében, Pasoliniban csak a parafa digót látta meg, és nem a paradigmaváltások permanenciájának dialektikáját vallotta magáénak stb.
Nem. Marxista Tóth Sándornak azért fáj Méhes kitüntetése, mert „A Méhes-életmű a ’létező szocializmus’ negyven évében, annak szolgálatában, a szocreál jegyében jött létre”!
Nos, manapság nem is ritkák az ilyen stílusú dekonspirációk. A múltkoriban olvasok egy anekdotát, hogy egy öreg hölgy vitatkozik közepes tiszti rangban nyugdíjazott vén rokonával. Nem tudom, miért nem szereted X.-et, amikor az egy tehetséges, sikeres szakember? Erre a kapernaumi százados: X. egy karrierista informátor, egy nyálas spicli, egy gerinctelen besúgó! A néni: Honnan a magasságos jó égből tudhatod Te ezt? Hát onnét, hogy én szerveztem be!
A marxista előadót ingerli, ha valakit a szocializmus alatti működéséért tüntettek ki; mert akkor miért nem őt? Aki pedig még tanította is a szocreált?
Az elmúlt fél évszázad során magam is többször írtam Méhes Györgyről, akinek életműve aligha vitatható, és persze darabjairól: rosszat és jót is; mikor milyen volt az esedékes. Ám legtöbbször azon akadtam fenn: miért nem adták elő legjobb drámáját, a Jerikót? Ez a rendszerváltás, azaz a belső átállás lélektanáról, a köpönyegforgatás elegáns lendületéről szól. Arról, hogy Jerikó városfala nem a harsonák hangjától omlott össze, hanem azért, mert belülről aláásta a sárga irigység. (Élet és Irodalom, 2002. április 26.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos