Lányom könyve (Részlet)

A lányom könyve tehát kint van a nagyvilágban. Angolul, világnyelven mondja el a „Paper Bridge” történetét. Olvashatják Angliában, Amerikában, Ausztráliában, Kanadában, el sem mondható, ki sem számítható, hogy merre mindenfelé olvashatják, száz és százmillió, talán milliárdnál is több az angolul olvasni tudók száma. És hány lap kritikusa írhat róla, a londoni Timesé és a New York Timesé, a Telegraphé, és az Evening Standardé és a Daily Mailé… ki győzné felsorolni hányféle világlapban mennyi világkritikus! És írtak is a könyvéről sokat és sokan, neves kritikusok, még Szingapurban is cikk jelent meg róla, írt róla Shawcross a Spectatorban és meginterjúvolták a BBC-ben, igen, a lányom könyve kint van a nagyvilágban.
Az én első könyvem, a negyven esztendővel ezelőtt napvilágot látott magyar regény nem volt kint a nagyvilágban egyáltalában és nem is jutott volna ki egyetlen példánya sem, ha én magammal nem hozom, vagy utánam nem küldik, már nem is tudom. Egy hajnalon fejeztem be az írást és amikor az utolsó kéziratlap aljára odaírtam, hogy „vége”, akkor felálltam, nyújtóztam, a kéziratot betettem az aktatáskámba és elmentem a Széchenyi-fürdőbe, mert valahol úgy olvastam – vagy hallottam –, hogy igazi írók, akik átdolgozzák az éjszakát, a „gőzbe” mennek és ott pihenik ki jóleső fáradtságukat. Elmentem tehát én is gőzbe s amikor felfrissülten kiléptem a fürdő előcsarnokába, a büfépult előtt állva megettem egy sonkás zsemlét és megittam egy pikoló sört s aztán beléptem az előcsarnok sarkában lévő telefonfülkébe és fellapoztam a szaknévsort.
Ott, ahol az állott, hogy „könyvkiadók”, végigböngésztem a hosszú-hosszú, talán ötven, talán száz kiadócég nevét tartalmazó listát, mert rengeteg könyvkiadó volt akkortájt Budapesten, kisebbek, nagyobbak, híresek és kevésbé híresek, de mind-mind könyvkiadással foglalkozott és mind szívesen látta a kézirattal beállító írót. Végül megállapodtam az egyik kiadó nevénél és azért éppen annál, mert a cég a Belvárosban volt és arra gondoltam, hogy ha a fürdő előtt felszállok az I-es autóbuszra, akkor azzal éppen odáig utazom.
Elvittem tehát és ott adták ki az első regényemet. Az I-es autóbusz vonalán múlott. Ha történetesen a Lukácsba, vagy a Rudasba mentem volna fürödni azon a reggelen, akkor talán más kiadónál jelenik meg a regényem. Mert nagyon sok volt a kiadó annak a kis országnak a fővárosában és bár a magyar világnyelvnek igazán nem mondható, a magyar írásnak nagy volt a becsülete az országban. Pedig akkor már nem volt jó világ – nem is tudom, hogyan volna helyesebb mondani: már megint nem volt jó világ, még mindig nem volt jó világ, akkor sem volt jó világ –, de az írókat kiadták és bármiféle mondanivalóval, állásfoglalással, hovatartozással megtalálhatta – akkor még – az író a maga kiadóját. Ez nem tartott sokáig.
De egy kicsi ideig még igen. És azután egy napon – ennek most éppen negyven esztendeje – végigmehettem a budapesti Nagykörúton úgy, hogy a könyvkereskedések kirakataiban ott volt az újdonságok között az én első regényem. És az ugyanaz a Nagykörút volt, ugyanaz a kövezet, amelyen hat-hét esztendővel azelőtt, mint kisdiák hosszan követtem Rab Gusztávot, akinek akkor mindenki olvasta „Mentont ajánlanám” című regényét, mentem utána és néztem, hogy így lépked egy író, ilyen az öltönye, ilyenek a mozdulatai, így köszönti egy ismerősét és ugyanaz a Nagykörút, ahol – ismét csak évekkel azelőtt – autogramot kértem Szőnyi Zoltántól a könyvsátor előtt, ahol „Telihold” című új regényét árulták és a könyveket árusító csinos kisasszony megjegyezte: – Író urat szereti az ifjúság… És a szőke, elegáns Szőnyi szerényen mosolygott, igen, őt valószínűleg szereti az ifjúság… és ez ugyanaz a Nagykörút volt, ahol most az én regényemet is árulták a boltokban, most tehát én is felnőttem közéjük. Mi volt ez a mámor? Ez az önfeledt boldogság?
Ülök a fotőjben, térdemen a két könyvvel és azon tűnődöm, érezte-e a lányom ugyanezt, amikor Londonban megjelent az első könyve. Amikor ott látta a Charing Cross könyváruházban – a világ egyik legnagyobb könyváruháza egyébként – a Foyle’s-nál, a Piccadilyn Hatchard kirakatában? „London, Melbourne, New York.” Nincs-e annyira „kint a világban”, hogy sikere hőhullámaiból alig-alig lehet fölfogni valamit? Nincs-e vajon a lányomtól ugyanolyan messze az első könyve, mint amilyen messze van tőlem a lányom?
Emigrációm kezdetén azt mondtam egyszer, akkor már évek óta Amerikában élő ismerősömnek:
– Nagy büntetés kis országban születni.
Amire azt válaszolta:
– Annál csak egy nagyobb büntetés van. Nagy országban születni.

München, 1982. (A nyugati magyar széppróza antológiája, 1982)

Szerkeszti: Bölöni Domokos