Siker Fitódon

Az aszfaltmentes poros úton a libák közt lavírozva zöttyentünk egy nagyot a kultúrház előtt a ponyvás Rózsival, melynek leánykori neve Imézé. A fitódi libák nem voltak hozzászokva a kopott pányvájú alkotmányhoz, így hát éktelen nagy gágogás közepette kászálódtunk le a rozsdás Rózsiból. Csak úgy tódult belőle a porfelhő. Egymást porolgattuk, miközben körbevettek a kíváncsiskodók. Azt néztük, kivel lehet készíteni egy rövid riportot a Barangoló mikrofonok című műsorhoz, s hogy ki lesz a Mezőgazdaság krónika alanya. Na és ott a Néptanácsaink munkájából című rovatunk. Az egyik lájbis legényke oldalba verte társát, s büszkén megjegyezte: – A kollektivizáláskor eppen egy ilyen masina vitte el Lojzi bátyámat Udvarhelyré, a tömlecbe.
– Hallgass, gyermek, mert téged is elvisznek.
Erre hirtelen összébb húzta magát a legényke, s igyekezett eloldalogni. Fándor barátom simogatta a kobakját nyugtatólag. – Ne ijedj meg, öcskös, mi nem viszünk el senkit, legfeljebb a hangotokat, mert mi a rádiótól jöttünk, érted-é, apámé.
– Onnat biza – nyugtatta meg Csános. – Méghozzá a marosvásárhelyi rádiótól.
– Direkt a rádiótól? – hitetlenkedett egy nagybajuszú kucsmás atyafi. – Nahát, ekkora disznó szerencsét! Hát tudják-é, ott nálam a pálinkafőzdében éjjel-nappal az a hazugkutija szólt…A tennap estig. Azon hallgattuk a vásárhelyieket, a bukurestieket, de a kolozsváriakot es…– Bökött egyet a kucsmáján az öreg, s megrezegtette a hangját. –
Méges csak van Isten, mert ha nem egyéb, magikat Ő küldötte ide nekünk. Mer’ ha meg tudják javítani azt a mi kicsi rádiónkat, mindenki kap tőlem egy üveg tiszta fitódi szilvapálinkát!
A kazán melletti kecskelábú asztal mellett próbáltuk megmagyarázni, hogy mi nem rádiószerelők vagyunk, hanem rádióriporterek, de azért mint afféle sokoldalúan fejlett tehetségek, a vezetékes rádió szakadt drótját összecsavartuk, s rögtön megszólalt a szerkentyű. Elkészült a riport is. Csak úgy ömlött a panasz a pálinkás szakikból: fát kell hasogatni, szakad le a két válluk a rengeteg vízhordástól; egyik finánc a másiknak adja a kilincset; a milicista parancsnok idecsődíti az egész Hargita megyei parancsnokságot „munkalátogatásra”; de még a tisztelendő is benéz egy kis pálinkaszentelésre; és ott van még a kollektív gazdaság vezetőtanácsa, meg a néptanács a titkárral együtt –, s hát biza úgy ittfelejtik magukat, hogy a végén haza kell szállítani őket. Aki nagyon elanyátlanodik, azt kicsi Ábris szokta öt lejért talicskán fuvarozni…Közben megoldódott kucsmás barátunk nyelve is, kiderült, hogy felmenői közt van egy bizonyos Háry János is. Egyik történet a másikat követte.
– Tudják-e, én a közösöknél szolgáltam, eppen az Isonzónál táboroztunk, ott messze Doberdóban, amikor a császár meglátogatta századunkat. Felsorakoztunk, én leghátul álltam az utolsó sorban, nyakamban a tojpadt trombitával, mert én voltam az ezred kürtöse, civilben meg kikiáltó. No, nagy módosan sétál a császár a sorok előtt, s egyszercsak rámnéz somolyogva, s azt mondja: – Szerusz, Jóska, hát téses itt vagy? –
Itt biza, felséges császárom! – No, odahajol a fülemhez, s azt kérdi: – Aztán te Jóska, hoztál-é magaddal valami kicsi hazait? – Hát, mondom: Ha meg nem sértem, van nálam valami…– S avval átnyújtottam az öregnek a kulacsot. A császár őfelsége komótosan lecsavarta a kupakot, nagyot húzott belőle, egy kicsidég meglobogtatta a szájában, s lenyelte. Hát majd kimeredt a szeme! Aztán elrikkantotta magát vidáman. –
Te Jóska, ha nem egyeb, ez ejszen fitódi!

*

Búcsúzkodáskor táskába kerültek a fitódi flaskák, az obsitos pálinkafőző mester megszorította Csános kezét, s hozzátette: – Tudja meg, riportázs elvtárs, maguk értenek a dumához, de a kezük, az színarany. Úgy rádiót javítani még a mozigépészünk se tud, pedig heteken át piszkálta. Maga csak rátette a kezét, s abban a minutában megszólalt a hazugkutija…Hallgassa csak meg, milyen szépen fújja Madaras Gábor Cseh Jutkával: – Hejde, nótás kedvűű volt az apááám…

(Forrás: Megy a magnó… egy rádiós emlékei, Marosvásárhely, 2013)

Szerkeszti: Bölöni Domokos