Bodor Pál: Egy hónap múlva mást mutatott a naptár
(Részletek egy nyilvános, színházi mélyinterjúból)

– 1956 szeptemberében, amikor nagy feszültségek alakultak ki az egész térségben – másképp itt, másképp ott -, akkor az ottani /a romániai/ párt központi bizottsága leküldte Kolozsvárra az egyik legokosabb, legműveltebb és legkeményebb titkárát. Miron Constantinescunak hívták. Tudott magyarul is. Azt hiszem, az volt a feladata, hogy szétcsapjon egy kicsit közöttünk, mert nagyon élesen fogalmaztunk, nagyon pofáztunk, úgy értem, írásban is nagyon élesen kritizáltunk. Összehívtak bennünket, tán harmincunkat, és ez a nagyon művelt, okos, kemény ember igen erélyesen lépett fel, majd azt mondta, hogy most mi mondjuk el a magunk véleményét. És azt hiszem, óriási riadalmat okoztunk. Nem én – 26 éves fiatalemberként a felszólalók között csak mellékszereplő voltam -, hanem a jelentős, nagy személyiségeink. És dicséretünkre válik, hogy noha itt csak magyar írók, magyar szerkesztők, magyar tudósok voltak – nem csak nemzetiségi gondjainkat mondtuk el. Az agrárpolitikától kezdve mindenről nagyon nyíltan és őszintén beszéltünk, és nem lehetett befogni a szánkat. Történt kísérlet rá, de hát egy Csehi Gyula, egy Asztalos István, egy Szabédi László kikérte magának a letorkolást.
– A nemzetiségi ügyekről mit mondtatok?
– Megkérdeztük, hogy miért szüntették meg a központi magyar ifjúsági hetilapot? Miért szüntették meg a szakszervezetek központi magyar hetilapját? Miért szűnt meg a kolozsvári Agrártudományi Intézet magyar tagozata? Miért szűntek meg a kétnyelvű cégtáblák? Miért tűnnek el a kétnyelvű utcatáblák? De ismétlem: az általános megújulás érdekében léptünk fel, rengeteg olyan ügyről beszéltünk, ami az egész ország számára fontos volt, tehát nemcsak a nemzetiségi dolgainkról
– És mi lett a következménye?
– Másnap folytatódott a gyűlés. Reggel, amikor befelé igyekeztünk a főtéri épületbe – akkor még a Mátyás-szoborral szembeni valamikor bankházban volt a megyei pártbizottság székháza -, én úgy éreztem magam, mintha egy gyermekeknek írt meséskönyvben egyszer csak szembetalálnám magam a nagybetűs Csodával. Ugyanis egyetlen éjszaka leforgása alatt megint megjelentek a kétnyelvű cégtáblák. Ismét olvashattam magyarul, hogy kenyér. Éreztük, hogy itt valami óriási dolog történt. Mindenki szaporázta a lépteit, gyorsabban sietett be az épületbe. Miron Constantinescu azzal fogadott bennünket, hogy őt súlyos mulasztás terheli, mert elfelejtette tegnap reggel átadni a vezetőség üzenetét. Eszerint az Ifjúmunkás című magyar ifjúsági hetilap újra megjelenik, a szakszervezetek központi magyar lapja újra megjelenik. A sokszoros petíciónkra rég megvan a jóváhagyás: a Korunk meg fog jelenni – 1940-ben még Horthy tiltotta be -, hogy magyar nyelvű gyermeklap indul (ez lett a Napsugár), hogy az Agrártudományi Intézet magyar tagozatát helyreállítják.
– Ez azért elég furcsa, hiszen a központi bizottsági titkár – ha jól értettelek – azért ment le hozzátok, hogy gatyába rázza a magyar értelmiséget. Ehhez képest valami egészen különös dolog történt.
– Az történt, hogy az a 30 ember olyan keményen a sarkára állt – és hangsúlyozom: nem csak a nemzetiségi ügyekben! -, hogy ez a nagyon okos politikus fölismerte: itt most olyan közállapot van, közhangulat és közvélemény, amellyel nagyon veszélyes szembefordulni. Tehát valószínűleg felhívta telefonon Gheorghiu Dejt és azt mondta, hogy itt gyorsan engedményeket kell tenni, le kell az embereket csillapítani.
– Igen, de ahhoz az is kellett, hogy egészen másfélék legyenek ott akkor a román közállapotok. Gondolj csak arra, hogy ma is van 30 okos ember, aki a sarkára áll. Kicsi a valószínűsége annak, hogy ha 30 okos erdélyi magyar ember a sarkára állna, az ilyen következményekkel járna. Az a gyanúm, hogy ott akkor egészen más volt a helyzet. Mert a magyar értelmiség respektált réteg volt, vagy legalábbis az értelmiség jelentősebb személyiségei respektáltak voltak a hatalom által és aktívan részt vettek a román közéletben is. Igaz, hogy később a hatalom tetszés szerint kezdte újból levenni, vagy csereberélni a cégtáblákat, ami egy itteni értelmiség számára elég nehezen követhető…
– Én sem értek mindent ebből, bevallom. De hogy valamivel érthetőbbé tegyem: ez a fantasztikus tanácskozás, vita 1956. szeptember 21-én és 22-én zajlott le. Egy hónap múlva azonban már mást mutatott a naptár. Bekövetkezett október 23-a. Október 23-a után néhány nappal a mi szeptember végi kiállásunk mindjárt más minősítést kapott. Tehát 56 szeptemberében a hatalom még elviselt egy hevesebb reformhangulatot, de október 23-a után ugyanezt a társaságot és ugyanezeket az állásfoglalásokat már nem tolerálta. Ellenkezőleg. Már gyanúsnak mondta, revizionistának nevezte, meggyanúsította a marxizmus revíziójával, sőt ellenforradalmár megmozdulásnak minősítette. Igaz, a döntéseiket már nem vonták vissza: az Ifjúmunkás, a Korunk megjelent, magyarul is lehetett agrártanulmányokat folytatni, de az egész állapot megváltozott. Az erőviszonyok és a helyzetünk egyaránt. Az író kollégáink közül néhány börtönbe is került. Páskándi Gézát gyakorlatilag akkor tartóztatták le és tulajdonképpen akkor következett el egy újabb hosszú és nehéz időszak, amelyet már nagyon nehéz volt önáltatásban végigélni. 1956 szeptemberéig okom volt azt hinni, hogy ha felszólalok és elmondom, mi fáj, akkor a hibát kijavítják. Tehát lehetett olyan illúzióm, hogy a dolgok megjavíthatók.
– Vagyis hogyha az ember azt tapasztalja, hogy föláll, elmondja a maga igazságát, érvei is vannak hozzá és utána a helyzet változik, akkor elkezd hinni abban, hogy itt a hatalom meggyőzhető?
– Igy van.
– Szerintem a következő fázis az, hogy az ember még mindig hisz abban, hogy a hatalom meggyőzhető, de már nem szól. Ezt követi egy újabb stáció, amikor ismét megered a nyelve, de már nem a magáét mondja, hanem – egzisztenciális okokból, félelemből, taktikázgatásból – azt, amit várnak, elvárnak tőle. Bocsáss meg, de nem tudom sem elkerülni, sem elhallgatni a kérdést: vállalod-e minden akkori tetted, minden akkori leírt sorodat? Vállalhatók-e ezek utóbb, ma is, amikor már másként látod az akkori helyzetet?
– Ez a „vállalni, nem vállalni” kérdése most az egész nemzedékemben újra és újra előkerül. Azt hiszem, rossz a szóhasználat. Indokolt, de rossz. Én csak azt vállalhatom, hogy a szándékaim és a politikai évjáratom szándékai abszolút tisztességesek voltak. Ez azonban a politikában egyáltalán nem érdem, és egyáltalán nem mentség. Nem vállalhatom minden tettemet, főleg azért, mert abban az átkozott helyzetben vagyok – szemben a civilekkel, akik már rég elfelejtették, hogy mit mondtak 48-ban, 49-ben, 51-ben -, hogy én állandóan szembesülök az akkori írásaimmal. Rettenetes dolog ezeket újraolvasni. Soha nem felejtem el azt a levelet, amit a feleségem írt egy barátnőjének 16 éves korában. A levél 1982-ben került elő a ládafiából, és döbbenten olvastuk, hogy a feleségem – barátnőjéhez írt magánlevelében! – Enver Hodzsát idézte … El tudod ezt képzelni?

Kérdezett: Mester Ákos. In: Magánbeszélgetések közügyben. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó vállalat é.n.