Kusztos Endre kulcspozícióban

Egyszer Makfalván jártunk. Hazafelé jövet Nagy Miklós Kund, a Népújság akkori főszerkesztő-helyettese felvette kocsijára Kusztos Endre (1925. szeptember 27. – Marosvásárhely, 2015.) kiváló szovátai képzőművészt is. Endre bácsi maga mellé helyezte fekete szatyrát, később derült ki: benne volt egyebek mellett az a finom hús is, mellyel igen idős édesanyjának kívánt kedveskedni.
Endre úr kiszállt Csókfalván, a szülői háznál, mi nemsokára hazaértünk Marosvásárhelyre. Nagy Miklós Kund annak rendje és módja szerint „kirakott” engem otthonom közelében, a Tudor negyed bejáratánál. Alig jutott el a Kövesdomb Csukás utcai tömbházainak egyikében lévő lakására, be sem garázsolhatta jóformán a kocsit, a bejárat előtt kit lát?
Kusztos Endre várja Kedei Zoltánnal, kedves kollegájával. Kedei vitte „nyomra”, s így, miután szerencsésen visszakapta fekete szatyrát a cuccal, ott hált Kedeiéknél, akik szintén a Kövesdombon laknak.
Hát Endre bácsi, amint leszállt Csókfalván, rögtön észrevette, hogy a csomagja bizony a kocsiban rekedt.
De nem maradt fitying nélkül, zsebben tartotta az útra valót.
Nosza, felkérezkedett az első alkalmi kocsira, és vissza! Meg sem állt Marosvásárhelyig. Mivel Nagy Miklós Kund igencsak betart minden közlekedési szabályt, Endre bácsi jóval előttünk érhetett oda. Utcai telefonon érdeklődte a tudakozótól, hol lakik Kund. Azonban nemsokára a Kövesdomb alatt szerencsésen összefutott a várbeli műterméből hazafelé tartó Kedei Zoltánnal, aki aztán elvezette Miklósékhoz.

*

1998 őszén a 73. életévét töltő Kusztos Endre reprezentatív grafikai tárlat szervezésén buzgólkodott, elhozatta képeit a marosvásárhelyi Bernády Házba. Aggódott, mert mindig kerül egy vagy kettő, amelyikkel gondot okoz, műszaki jellegűt persze, például, bárhogyan vigyáznak is, eltörhet a keret üvege.
Van intéznivalója bőven. De azért arra is futja az időből, hogy például Birtalan József karnaggyal megbeszéljék: a megnyitón felléptetik a Vártemplom nagykórusát. Az izgalmas beszélgetés közben Birtalan le akarta írni otthoni telefonszámát, de hirtelen nem volt mire helyeznie a papírfecnit. Endre úr szolgálatkészen alája helyezte pénztárcáját, melyből épp imént vette ki és adta oda névjegyét a zeneszerző karnagynak.
Minden részletet megbeszéltek, aztán barátsággal elváltak. Kusztos ismét megnyergelt egy alkalmi kocsit, ment a közeli Karácsonyfalvára, ahol öreg édesanyja a nyári árvíz óta élt.
Hát amikor fizetni akar, nincs sehol a pénztárcája.
Átkutatja cekkereit, kabátjait, nincs s nincs.
Szerencsére most sincs fitying nélkül, hiszen zsebben tartja az útra valót.
Nosza vissza a Bernádyba. Hátha ott kallódik valahol. De ott sincs.
Nagy későre sütik ki a titkárnő Bálint Hajnikával, hogy a pénztárca esetleg Birtalannál maradhatott.
Telefonálnak is nyomban. Nos, a karnagy úr hazaért ugyan, de eszébe sem jutott megnézni csuklós kistáskáját.
Belekukkint, s hát uramisten: ott a buksza!

*

– Na, ilyen szórakozott vagyok én mostanában, kedves Domokos – meséli Endre bácsi. Éppen „felugrott” az egykori Hangya szövetkezet épületében „fészkelő” szerkesztőségbe, tudatni a kiállítás hírét. De meg azért is, mert régen járt minálunk, a lapnál. S aztán, ha már itt van, kihasználja az alkalmat, és – mivel mégiscsak civilizáltabbak a körülmények, na – , elkéri a folyosói illemhely kulcsát.
Nemsokára visszatér megkönnyebbülten. Átszellemült arccal mond néhány szót a tárlat anyagáról, újságíró ilyenkor rágja össze a nyelvét, mert nincs kéznél kismagnó (nem is illene előrántani), és jegyeznie sem ildomos. Endre úr végigjárja a szerkesztőséget. Bekopog az „irodákba”. Találkozik ezzel-azzal, parolázik, érdeklődik, mosolyog. Mindenkit igen nagyon szeret. Van kedves szava az ismeretlen tollnokokhoz is.
Jó későre kerül vissza a szobánkba. Ejnye, hogy’ eltelt az idő! Búcsúzkodik, veszi a táskát, a cekkert, indul. Úgy kell utána vinnem a kabátját. Esős az idő pedig. Aztán a berettjét is. – Mit csináljak – vonogatja a vállát kipirulva. – Kezdek feledékeny lenni.
Aztán lassú, kacsázó járásával eltűnik a kijáratnál.
Ez pénteken történt. Szombaton s vasárnap vidéken riportoztam.
Hétfőn kis csomag vár a 76-os számot viselő sufnink küszöbén. (Hajdanában, az Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat első korszakában, más szerkesztőkkel, például Nagy Pállal együtt, itt dolgozott Gagyi László író, A hadnagy esküje című kisregény szerzője.)

Kulcs és kísérőlevél. Cédula. A kulcsot azonnal megismerem, a cédulán ezt olvasom: „Kedves Domokos, elnézésedet kérem. Magamnál felejtettem a (WC) kulcsot. Karácsonyfalván vettem észre. A viszontlátásig, szeretettel ölel: Kusztos Endre. 1998.IX.19.”