Vasárnap este van, és a szakadó esőben a Sixth Avenue-n ürühússal készített gíroszt eszem a Halal Boys utcai kocsijánál, mint hat és fél évvel ezelőtt. És felnézek az égre, a tornyoktól semmit sem látni, csak magamat a mindenség közepén, és nem szédülök felnézni. Már rég nem szédülök New York magasságaitól – én ide haza érkeztem.
Fejéhez ne kapjon senki, aki éveken át követte figyelemmel a sorsom, nem fogom most újra leírni mindazt, ami ide vezetett. Ez csak olyan esti sétás röpke mese lesz.
Tele van az életem olyan eseményekkel és dolgokkal, amelyekre epekedve vártam évekig, és soha nem jöttek, csak akkor, amikor nem vártam, és nem epekedtem. És a görcsmentes vágyaim mindig gyorsabban váltak valósággá, semmint azt ép ésszel felfoghatná az ember.

Tudok emberekről, akiknek életük nagy vágya lenne amerikainak lenni, és eköré építették fel teljes életüket, és látom sok esetben, hol és mikor vérzik el a dolog. Látom, hogyan változik sok esetben egy szép színes és izgalmas álom akár egy élet tragédiájává is adott esetben. Persze vannak olyanok is, akik jó nagyot hazudnak. Mert az otthoniaknak bármit el lehet adni ideig-óráig, de a lufik mindig kidurrannak valamelyik szakasznál vagy egy éles kanyarban. Szerencsémre nekem nem voltak léggömbjeim, se szülinaposak, sem egyebek. És annyira a barátaim szeme láttára éltem meg ezt az átültetést – annak minden nevetséges szenvedésével – nyilvánosan a (Levelek New Yorkból, majd később ebben a) blogban, hogy semmi esélyem nem lenne most buborékokat eregetni, és diadalmenetként feltűntetni ezt az egészet, hanem csak egyszerűen, ahogy jött. Mert az még ehhez a gondolatmenethez tartozik, hogy én meg soha nem terveztem amerikainak lenni.

Amerikáról gyermekkoromban hallottam – suttogva beszélni, amikor Mamához Géresről bejött a komaasszonya, az a drága Viola mama, és ők ketten tudtak valakiket, akik onnan … (most is suttogom, hogy leírom) k-i-s-z-ö-k-t-e-k Ámerikába. A „Miskóczi-fijúk” – így emlegették a három fivért, akik borzasztó és izgalmas kalandok során jutottak az új hazába. Amit erről én még tudhattam, hogy onnan küldenek csomagokat az ismerőseiknek mindenféle földöntúli jóval, amilyent mi itt (már hogy ott s akkor) soha nem láthattunk. Nekem ez az Amerika megmaradt valamiféle távoli szegletnek, amiről nem is nagyon óhajtottam bővebbeket megtudni, az meg fel sem merült bennem, hogy nekem ottanság dolgom akadhatna.

Gyerekként nem tűnt akkor fontosnak ez a beszélgetés, amit csak úgy elcsíptem a nagyok dolga körül ólálkodva a konyhában, ahol Viola mama a ládán ülve mondta a falu híreit, miközben batyujából tojást és lisztet meg zsírt szedett elő az asztalra, Mama pedig sietve el is pakolta azt a spájzba, nem nagyon lehetett ilyesmit a boltban kapni akkoriban, és nekem friss tejet nyújtott át ásványvizes üvegbe töltve, és hozzátette, reggeli fejés, jó lenne kitenni egy lábasba, nehogy megmenjen. Nekem ez is fontosabb volt, mint az, amiről a suttogós hírek szóltak, meg a sütemény, a mézes pogácsa, ami mindig kijárt Viola mamától. Honnan is gondolhattam volna, hogy negyedszázad elteltével majd a „Miskóczi-fijúk” egyike ver ki az ágyból engem és Liviát is Livia szolgálati lakásán, a 39-ik utcában, Manhattanben, ahol életemben először akkor voltam Amerikában. Livia munkatársam volt és mai napig nagyon jó barátom. Hosszú évekig élt kiküldetésben New Yorkban, és az ő kedves unszolására repültem át az óceánt akkor nagy nehezen, hogy megnézzem az amerikai földet. Amikor rászántam magam erre az utazásra, Livia belvárosbéli garzonjában húzhattam meg magam a Murray Hillen, ahova azóta is szívesen sétálok el néha, bár Livia már nagyon rég nem él itt, és még csak a környékén sem járt New Yorknak. Nem világos, és a történetben nem is túlzottan fontos talán, hogyan bukkant rám Miskolczy Béla, de gyanítom, a szintén Magyargéresről Kanadába kiszármazott Széles Sanyika révén, akihez szintén gyermekkori kötelékek fűztek, és ő tudhatta, hogy az óceán azon partján tartózkodom.

És miközben épp nagy szerelmi viszony volt köztem és New York között bimbózóban, Béla fogott, s átvitt a folyó túloldalára, New Jersey-be.
Ha az ember az East Rivert lépi át kelet felé, nem nagy dolog, New Yorkban marad, semmi rizikót nem vállalt ezzel. Bár a kétezres évek közepéig a sznob manhattaniek csak akkor jártak át a folyón, ha kényszerítették őket, mostanra Brooklyn nagyon is divatos lett, és áraiban ma vetekszik Manhattan ingatalnpiacával. Ma már Brooklynba menni sikk.
Manhattan szigetét a másik oldalról behatároló folyón, a Hudsonon átkelni már teljesen más kategória. Ma már én is azok közé tartozom, akik ezt a lépést csak kifejezett nyomás vagy elengedhetetlen kényszer hatására lépik meg. Egyrészt, mert egy New York-i akárhol jól el lehet a világban, akármelyik országban, államban, de mit keresne New Jersey-ben… Sokan, akik oda kényszerültek költözni, azt próbálják a köztudattal elfogadtatni, hogy ez is csak olyan, mintha az ember Brooklynba vagy Long Island Citybe költözne. A távolság is ugyanaz, sőt New Jersey bizonyos felkapott helyei közelebb esnek, mint Queens vagy Brooklyn távoleső külső negyedei. De nem az, mégsem az. New Jersey teljesen más. Egy más állam, más milliő, más hozzáállást feltételez az élethez.

Amikor Béla átvitt a szomszédos államba, sejtemem sem volt ezekről a dolgokról, és gyanútlanul örvendeztem a kirándulásnak a Szabadság-szobor háta mögé, bár már az kellett volna, hogy jelezze, valami nincs rendben ezzel a New Jersey-vel.
Trentonba érve alkalmam is adódott megismernem a suttogós legendákban emlegetett „Miskóczi fijúkat”, hiszen mindhárman egy környéken laktak, és elmondhatatlan szeretettel vettek körül és fogadtak látogatóba büszkén elővezetve családjaikat mindhárman, Kálmán, a legidősebbjük, Lajos, alias Luis és a már említett Béla, akit Béninek szólítottak a helybéliek az egyszerűség kedvéért.
Mindhárman gyönyörűen voltak és éltek, mikor ott jártam, a tipikus kisvárosi amerikai életet annak minden akkori kényelmével és a középosztálynak kijáró luxusával. Tudtam, hogy jóféle emberek, mert édesanyámat, bátyáimat és a drága Mamámat is olyan nagy szeretettel emlegették, hogy olyant csak olyasvalaki mondhat, aki igazán ismeri az én szeretteimet. Én nem tudtam, honnan ereszkedett alá ez az égi áldás, ez a sok új ismeretlen ismerős, de jólesett a közelségük a távoli Amerikában, és máris volt egy pont, amihez, Livia és New York mellett, ezt az egész új világot köthettem. Ott volt nekem Géres és a teljes vidéki Szatmár minden szépségével és bájával a fivérek akcentusában, gondolkodásában. Béla és Kálmán a jóval késeibb hipszter mozgalmat is megelőzve, már akkor vaskos harcsabajuszt viselt, és noha akkor nem hittem túl előnyösnek az akkori milliőben ezt, ma már tudom, mindenben ilyen úttörők és belevalók ezek a Miskócziék. Ugyanakkor ez a rusztikus otthoniasság ütközött az új világ valóságával, hiszen csillogó Chevrolette-ekkel jártak, és gyermekeikkel helyenként angolul szóltak, amit én akkor még csak töredékeiben értettem, és nagy tisztelettel töltött el. Vadászatról és halászatról esett a legtöbb szó, hiszen fiatalkoruk és Szatmár ezt jelentette számukra, az emlékeiket. És a tény, hogy van egy repülőjárat, ami a szatmári reptérről felemelkedve Erdőd vára és Magyargéres mezei felett kúszik utazómagasságba, számukra volt különösen érdekes momentum. Csodálattal hallgattam kifogyhatatlan történeteiket, ámulattal figyeltem meg mindent, amit megmutattak, egyszóval szép volt az egész. De a nap végén egyet éreztem határozottan, hogy vissza akarok New Yorkba menni.

Ugyanez volt a helyzet Floridával is. Azzal a különbséggel, hogy Florida elvarázsolt elsőre, és ez a varázslat mai napig tart. Joli néni anyám barátnője és munkatársa volt a gyárban a nyolvanas években majd a kilencvenes évek kinn felejtették őt egy családlátogatás ürügyén Floridában. Hogy ezt meg is pecsételje, házasságnak is gyorsan utánajártak, és egy óvatlan pillanatban azt találta mondani egykori barátnőjének, az én jóanyámnak, hogy ha ő vagy akár én valaha is arra vetődnék, semmiképp ne kerüljem el őket, szeretettel látnak vendégül. Akkoriban és otthon ezeket a dolgokat mi szó szerint is értettük, s nem is fordult meg senki fejében, hogy Joli néni esetleg már amerikai fejjel, puszta udvariasságból mondott ilyeneket. Személy szerint én remekül éreztem magam a vendégségben, és örömmel fedeztem fel Amerika újabb oldalát, a napfényes déli vidéket, a langymeleg Mexikói-öböl környékét, Joli néni és Charlie bá ugyanis egy csudaszép szigeten laktak – s talán ma is laknak – Sarasota környékén. Általuk további szatmáriakkal bővült amerikai ismerőseim gyorsan gyarapodó köre, a Kepecz családdal. István és Manyi vacsorára jöttek ottlétem alatt Charlie-ékhoz és hogy emlékezetessé tegyük az estét, Manyi bevezetett engem egy számomra idegen és akkor teljesen ismeretlen világba, az internetébe Charlie bá csúcskorszerű 486-osán. A koronát egy email postafiókkal tettük fel az estére, Manyi ugyanis olyan ördögien járatos volt ezekben a dolgokban, hogy tudott nekem ingyenes elektronikus postafiókot nyitni a freemailen, valami magyar szerveren. Ez a saffranek@freemail.hu , mint az első email postafiókom, mai napig él, noha nem használom, örökre elmentettem. És ennek csakhamar szerepe lett az életemben, mert amikor a vendégeskedés olyan fura fordulatokat vett, hogy kényelmetlenné vált mindenki számára, azon kértem segítséget Manyitól, menekítsen ki a lidérccé vált nyaralásból. Vissza akartam menni… New Yorkba. Persze, nem kellett Manyiék szöktetésére várnom, Joli néni és Charlie is jobbnak látta, ha kivisznek a reptérre Tampába és hazapasszolnak a Delta első járatán, de legalábbis vissza New Yorkba. Soha nem értettem meg pontosan hol és mi miatt vett ilyen boldogtalan fordulatot a dolog, de talán az évek távlatából ennek ma már nem sok jelentősége van, hiszen mindannyiunk túlélt a másik fél nélkül boldogan. Nekem meg ottmaradtak Kepeczék barátnak, ami aztán hosszú éveken át szolgált élményekkel és gesztusokkal.
Amerika számomra továbbra sem jelentett különösebb vonzalmat, sem az amerikai mindennapok, az amerikai élet és az amerikai gondolkodás sem. Amikor tehettem, rohantam Líviához New Yorkba, és hagytam, hogy bevezessen ennek a mesés városnak a bugyraiba, hétköznapjaiba, de azt meg tudtam, New Yorkot megkapni talán a világon legnehezebb feladat lenne, a legkeményebb dió. Nem is ringattam ilyen irányú álmokat, viszont eszementül belehabarodtam New Yorkba.

Ez azonban távolról sem elegendő ahhoz, hogy az ember összepakolja a kis életét, és átbatyuzkodjon New Yorkba. Legalábbis abban az időben én ezt így láttam. És minél több időt töltöttem a Nagy Alma környékén, és minél inkább kiismertem az arcait, valóságait, annál bizonyosabb lett, hogy nekem itt sosem lehet jövőm, hiszen azt az életet, amit én szeretnék New Yorkban élni, nem engedhetem meg magamnak, kevesebbért meg nem jövök el ide, hisz, amint mondottam is, nem vonzott a nagy amerikai átlagélet sem, és semmi sem, ami valamelyik külvárosi negyedben vagy kisvárosban várna rám. Kisvárosnak ott volt nekem Szatmár, és Szatmár nekem annyi szépet és jót adott életem során, hogy badarság lett volna ezt egy másik kisvárosért feladnom. Aztán az is eszembe jutott, hogy lehet, a korom miatt vagyok ennyire lelassulva, bár nagyon valószínű, az otthoni karrierbéli kiteljesedési törekvéseim és sikereim annyira elkényelmesítettek, hogy nem akaródzott a burokból távolabbra menni, és a korommal „vígasztaltam” magam, magyarázatokat keresve. Onnan tudtam, hogy nincs igazam, hogy Ági barátnőm jóval az én első amerikai utam előtt keveredett amerikai földre, és sokkal hamarabb esett talpra. Bár, ő mindig is talpra esett, bármiről is legyen szó. Lehet, macska. Előbb Floridában kötött ki, majd pár év múlva a mesés Nantucket szigetén, ahol életének hátralévő részét is megalapozta. Ő már nem tért vissza az országba Amerikából, elkezdte az amerikai életet élni, megházasodott, családot alapított, a kontinentális Amerikába hurcolkodott a szigetről, tanulni kezdett, képezni önmagát emberfeletti energiákkal. Két egyetemi kiképzés közt egy nyáron aztán hazajött és a Bódi Villa teraszán kávézva egy este sokat beszélgettünk Amerikáról, az ottani életről és megmutatta iratait, a zöldkártyáját. Irigyeltem. Nem azt, amit elért, hanem a kitartását, a rátermettségét. És borzasztó tökéletlennek éreztem magam ebben a kontextusban. Ági azonban kapacitált, és mind bíztatott, ne a korommal foglalkozzak, és ne higgyem, hogy a jelenlegi karrierszakasznál az én koromban nincs már több lehetőség, mert ő már tudta, hogy a világ hogyan nyílik meg, ha megtoldod magadnak egy lépéssel a közeledést. Egyszer aztán ott találtam magam connecticuti családi házukban, és a nagyon sűrű munkaideje és tanulásrendje és egyetemek mellett mindig talált megfelelő alkalmat rá, hogy vacsora után feljöjjön a nekem kialakított vendégszobába tanácsokat, ötleteket adni, de elsősorban is önbizalmat. Továbbra is csak azt ismételgettem, hogy Amerika engem nem érdekel, hanem New York, és hogy azt a New Yorkot, amit nekem Lívia mutatott, a manhattani belvárosi életet a maga minden szépségével, izgalmával, zajos mindennapjaival én soha nem fogom tudni elérni, és akkor meg minek hajtanék… Ági meg azt mondta, ez nincs így, és javasolta, mindenképp menjek be a városba, de alternatív megoldásként a szigetet is javasolta megfontolni, ahonnan akár én is elindulhatnék. A képek, a sztorik kellemes benyomást tettek, s azok az emberek is, akiket Ági nekem onnan bemutatott. Kepeczék is ismét képbe kerültek. Nem mehettem ugyan le Floridába, akkor ez megfizethetetlen költséget jelentett volna, de sokat beszéltünk telefonon, és István nyomatékosan vállalta, hogy ha ennyire kinn akarok maradni, ők elkészítik a szükséges formaságokat nekem, és befogadnak a családba, amíg elhelyezkedem. Akkoriban én már sokféle megpróbáltatáson és életélményen voltam túl, nem voltak naiv álmaim a világról és a valóságot is elég tisztán, helyenként túl reálisan is láttam. Kepeczék hozzáállása annyira meghatott, hogy nem is tudtam, mihez kezdjek vele. Mindenesetre utánaolvastunk Ágival a bevándorlási honlapon, és hét éves várakozási időt jósoltak a bevándorlási hivatal adatai. És a Kepecz család nagyvonalú baráti jobbkeze ehhez csak az első lépés lett volna, a legfontosabb ugyan, de nem elégséges a végigviteléhez. Akkoriban egy bevándorlási ügyvéd díja sokezer dollárra rúgott, és nekem meg semennyi sem volt, munkát vállalnom pedig iratok nélkül lehetetlennek tűnt. Végülis New Yorkba mentem, onnan pedig haza, és folytattam a kényelmes, bevált és rizikómentes életemet mindaddig, amíg be nem ütött a ménkű a kivándorlási vízum képében, amit a vízumlottón nekem kisorsolt valami felsőbb hatalom.

Ha úgy tetszik, attól a pillanattól is számíthatnám amerikaizmusomat, hogy beléptem az országba, és hivatalosan állandó lakosnak nyilvánítottak, és megkaptam a zöldkártyám, ami korlátlan tartózkodást és munkavállalási engedélyt biztosított nekem, valamint a megtisztelő lehetőséget, hogy adót fizethetek az Amerikai Egyesült Államoknak. És ez a kulcs. Akárhogyan is csűrnénk-csavarnánk, az amerikai lét alapja, hogy az ember adót fizet ennek az országnak. Ha pedig valaki öt éven át fizet adót, az szinte megfelelő erkölcsi alappal rendelkezik az amerikai állampolgársághoz.

A következő éveim, még több is, mint csak öt, aztán azzal teltek, hogy fizettem szorgalmasan az adót. Nem mintha terveim közt szerepelt volna állampolgárságért folyamodni, hanem csak túlélni igyekeztem. És amikor már a hatodik évi adóbevalláson túl is rajongva imádtam New Yorkot és a manhattani lakásom kilátását a Chryslerre és az Empire State Buildingre, és nem utolsó sorban a szakmámat és egész életemet összességében véve, eljött a pillanat, amikor egy aktivitásokban szegény esős szeptembervégi estén kíváncsiságból belekukkantottam a honosítás irataiba. Sőt, messzebb mentem, mert tartott a bor a poharamban, és elkezdtem kitölteni is a nagyon sok oldalas nyomtatványt. Innen már egyenes út vezetett a postára a 14. utcában és leadtam a paksamétát. Vaskos dokumentáció kerekedett belőle, mert egyrészről ott volt a nagy kérdőív a mindenféle kérdésekkel és az elmúlt öt évben történtekkel (hisz az országba érkezésem előtti életemről már annak idején a bukaresti nagykövetség érdemben és alaposan tudakozódott). Emellett pedig egy többoldalas listában össze kellett írnom valamennyi utazásomat egyenként és dátumokra lebontva, amit az elmúlt öt évben az Államokon kívül tettem, beleértve személyes és szolgálati utazásaimat is. Ezek 401 napra rúgtak a beadvány napján.

Hogy amerikai állampolgárságért folyamodtam, lényegében akkor tudatosult bennem, amikor alig két hétre rá valahonnan hazarepülve egy értesítőt találtam a postaládában a bevándorlási hivataltól iktatási számmal, és visszaigazolva a befizetett összeget. Innentől kezdve a kocka el volt vetve. Egy dolgot azonban leszögeztem magamban már akkor: most először és utoljára. Azaz soha többet nem kérem az amerikai állampolgárságot, ha most valami miatt elutasítanak. Október közepén már újabb értesítő várt, ujjlenyomatvételre és retinaképet készíttetni kellett a biztonsági szolgálat elé járulnom, hogy elkezdjék a – ki tudja már hanyadik – átvilágításomat. Januárban pedig, amint megnyitottak a hivatalok az ünnepeket követően, már interjúra kellett mennem. Jól ismerem a bevándorlási hivatal gigantikus és barátságtalan felhőkarcolóját a Broadwayn, a város adminisztratív központjában. Azt azonban nem sejtettem, hogy ha valaha be kell majd oda nekem mennem, nem fogok fehér emberrel találkozni akárhány emeletet is megjárok. Nem jutna az ember eszébe ilyetén módon színezni a dolgokat, főleg, ha már annyi éve él és mozog New Yorkban, és amikor éppen állampolgárság ürügyén tesz-vesz a hivatal folyosóin. De a buszon odafelé utazva éppen habzó szájú újságcikket olvastam arról, hogy bizonyos fekete csoportok nehezményezik, hogy az Oscar-díj „nagyon fehér”, és hogy a színesbőrűeket is „kell” jutalmazni, mert nekik is „jár” Oscar-díj. Én meg úgy gondoltam, nekem meg járna egy fehér bevándorlási tiszt ilyen logika alapján. De nem járt. A hölgy, aki interjúvolt nem volt kedves, viszont gyanakvóan méregetett – gondolom, ez a feladata – és szúrós tekintettel szegezte nekem a kérdéseit. Találomra vadászott a kérdésekből, és az arcomat figyelve jegyzetelt, hogy ugyanazt válaszolom-e, mint a papíron. Természetesen kitért a kényes kérdésekre is

Volt-e tagja fasiszta, kommunista vagy terrorszervezetnek?
Ismerős volt a kérdés, hisz már egyszer megválaszoltam, és már akkor megdöbbentem, hogy ezt a hármat egy lapra teszik, és az ember vagy mindre igent mond vagy egyikre sem…
Kinek van vétójoga?
Az elnöknek.
Mi New York fővárosa?
Albany
Kik ellen harcolt az Egyesült Államok a második világháborúban?
Japán, Németország, Olaszország ellen.
Résztvett-e katonai kiképzésben illetve fegyverforgatásban?
Igen
Részletezze.
Részleteztem a beadványon, kötelező katonai szolgálat volt érvényben 1989 elött a kommunizmus idején.
Tehát kommunista volt?
Gyermek voltam.
Kommunista?
19 évet töltöttem, amikor a katonaságom ideje alatt megdőlt a rendszer.
Részt vett hatalmon lévő rendszer megdöntésében?
Indirekte igen. A kommunitsa rendszer megdöntése idején voltam katona.
Ezt tudjuk.
Mire esküszünk az ünnepélyes ceremónia során az eskütételnél?
Az Egyesült Államok lobogójára.
Kész felesküdni?
Igen.
Járt katonai támaszponton?
Nem
De igen, járt.
Az említetten kívül soha.
Én nem kérdeztem, hogy az említetten kívül-e vagy sem. Mikor volt külföldön utoljára?
Tegnapelőtt.
Dátumot kérek, országot és tartózkodás idejét.
Kiegészítettem az utazásaim listáját.
Kinyomtatta? Elhozta?
Nem kérték ugyan, de igen, el.
Most elmehet. Nem hozhatok döntést ebben a pillanatban az ügyében. Majd levélben értesíteni fogjuk a továbbiakról.
Ez már csak időhúzás volt. Január végére megérkezett az utolsó értesítés is, ami az eskütétel hivatalos ceremóniájára invitált.

Szépen megfésülködve és kiöltözve indultam el a február 5-én – éppen drága megboldogult Mamám születésnapján – a tomboló hóviharban a barátságtalan épület irányába a Broadwayn. A meghívón szereplő harmadik emeleti szobához siettem, ahol egy unott ajtónálló mörrent rám:
Menjen a hetedikre.
De nekem ide szól a meghívóm…
Igen?… Hányra? – kérdezte nyeglén.
Fél 9-re.
És most mennyi van?
8 óra 10 perc.
Na látja… Korán jött. Így járt. Menjen csak fel a hetedikre. Majd fél kilenckor lejöhet ide.
Nem értettem a logikát, hiszen, amire felvergődtem magam a hetedikre, már indulni kellett vissza. De röviddel 9 után már felesküdött új amerikaiak voltunk százötvenen. És amíg mások szelfiztek a zászló alatt, én már a kijárat felé sasszéztam, hogy az útlevél felől érdeklődjek. Az eskütétellel ugyanis megszűnt a rezidens státuszom, és ezzel bevonták a zöldkártyámat, és már csak akkor hagyhatomm el az országot legközelebb, ha elkészül az amerikai útlevelem.
Jó hír, hogy amennyiben már ma kérvényezik útlevelüket, alig több, mint egy hónapon túl meg is kaphatják azt.
Ezt a jó hírt inkább elengedtem a fülem mellett, mert tudtam, hogy nekem még aznap Londonba kell utaznom.
Már hogy ma este?! – meredt rám egy hivatalnok.
Ahogy mondom.
Hát, sok szerencsét hozzá… Menjen a folyosó végén az ügyfélszolgáltra.
Odamentem, és egy nagytestű nő állta az utamat:
Ide?… Ki küldte ide?… Menjen le a földszintre, ott van egy másik ügyfélszolgálat…
Odamentem, az ablaknál egy kínai nő volt, és örömmel töltötte el, hogy épp állampolgár lettem, de semmiképp nem tudott segíteni aznapi útlevél ügyben. Fogtam, hát magam, és elnyargaltam a pár utcára lévő útlevélosztálya, ahol nagy betűkkel volt kiírva, ne is próbálkozzanak belépni előzetes időpontegyeztetés nélkül.
Mikey szavai csengtek a fülembe, aki rendszerint havonta elveszít egy útlevelet, és törzsvendég ezen a helyen, ő mondta, hogy fapofával be kell sétálni, és megmondani az igazat: nincs időpotod. Úgy tettem.
Mikor utazik? – kérdezte az őr.
Ma este…
Maga vicces…
Máris egy külön sorba állított, ahol tizedannyian voltak, mint abban a sorban, ahol az időpontosok állingáltak jó sokan. Én azonnal sorra kerültem.
Mikor utazik? – kérdezte az ablak mögül a fekete hölgy.
Ma este.
.. Sikerült megnevettetnie… Na, de rajtam ne múljon. Menjen fel ezzel a sorszámmal a tizedikre.
A 230-as sorszámommal felvágtáztam a tizedikre, ahol körülbelül négyszáz ember várakozott. Gondoltam, majd jól el leszek itt a következő órákban. Amikor felnéztem a monitorra, és kiderült a 228-as sorszámnál tartanak, azaz pár percen belül szólítottak is. Az ablaknál egy apró koreai fiú ült, és együtt lelkendezett velem a friss állampolgárságomnak, majd ő is megkérdezte, mikor tervezek utazni.
Maga viccel – nevetett, mikor kiböktem.
Lemondhatnám, de gondoltam, ebben a városban semmi sem lehetetlen. És tudja, ha lemondom az utat, pénzt veszítek, és megrendülhet bennem a cégem bizalma, arról nem beszélve, hogy ennyivel is kevesebb adót fizetnek majd az Egyesült Államoknak…
…ne is folytassa – kacagott a vágottszemű tiszt – ha maga kérni bátorkodott útlevelet mára, félórával azután, hogy kiállították az állampolgársági iratait, akkor én meg elkészíttetem a maga első útlevelét három órán belül.

Így esett, hogy este pontosan megjelenhettem a londoni járatomon dolgozni mint újdonsült amerikai. Ha belegondolok, ennél gördülékenyebben nem is mehetett volna.
Kérdezgetik azóta is, mennyiben változott az életem, amióta amerikai lettem. És mondom, hogy annyiban mindenképp, hogy amikor valahová megérkezem, van lehetőségem eldönteni, melyik sorba álljak be útlevélvizsgálatra, az európaiba vagy az amerikaiba…
És fizetem tovább az adót.

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ