Zseniális fanariótáink

Miért sír, anyó?, kérdezte a városi unoka a falusi nagymamát. Én, lelkem? Én azért, hogy miért élek!..
Ez még a hatvanas években történt, közvetlenül a kollektivizálás előtt, amikor mindenféle adót meg illetéket kitaláltak „azok” (falun becézték őket így: „ezek”, „azok”); hogy lehetetlenné tegyék a földműves ember életét; hogy nyomorúságában önként hajtsa igába a fejét, és dalolva lépjen be a kollektív gazdaságba.
A munkást akkoriban látszólag békén hagyták, ezért kezdődött el a szocialista rend nagy népvándorlása, takarodott, aki csak tehette, faluról városra. Persze a munkásság sem úszta meg szárazon az osztályharcot meg a munkaversenyt. Adóterhei azonban egyelőre nem szaporodtak.
Most meg mi an? Nemsokára ismét aktuálissá válik a néne sóhaja.
A fogyasztói társadalom kerítése előtt szédelegve eurós álmú államunk irányítói a Ceauşescu-féle fináncpolitikát megszégyenítő trükkökkel rukkolnak ki, hogy az állam ezerlikú perselye mégse ürüljön ki egészen.
Igaz ugyan, hogy a történelem a nagyszerű ötletek egész tárát halmozta fel az idők során: hogyan s miként lehet újabbnál újabb, hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb adókat kitalálni. Tudunk esőadóról, jövendölési adóról, szamáradóról, volt vendéglői székadó, kerékpáradó, akváriumi hal-adó, kutyaadó, macskaadó, vigalmi adó, de volt füttyadó és nótaadó is. Van füstadó, temetői vízadó (sírlocsolásért), de van öröknyughely-adó is.
Fanarióták ötöltek ki nyűgöket, mikor rövid időre megvásárolták a Magas Portától valamelyik fejedelemséget, és halálgyorsan kellett kiszipolyozni a népet, hogy az üzlet nyereséggel záruljon. (Persze akkoriban sem vált be minden számítás, selyemzsinórt küldött a szultán, vagy csak minden ceremónia nélkül vették fejét a zsarnokoknak; később kötél vagy golyó általi halállal lakoltak, elegánsabb helyeken meg ugye, nyaktiló is működött.)
A mi fanariótáink Bukarestben és megyei jogú városainkban, de kisebb települések önkormányzataiban is, hasonló kitalációkkal dugicsálnák a költségvetés lyukicáit. Bukarest kitalálta az erkélyadót; szerintem ez csak egyfajta teszt, jön majd cecésebb is. Minálunk a városatyák azt fontolgatják, hogy ha valaki vagy valami helyet foglal a térben, akkor az a nem-egészen-euklidészi tanok szerint valakinek vagy valaminek a helyét foglalja el, ergo: az ipsének adót kell fizetnie az általa betöltött űrért. Örkény Istvánnál ez a kérdés úgy jött elő, hogy ha egy kígyó felfalja önmagát, marad-e utána legalább egy kígyónyi űr. Mert ha marad (de az író ezt fiskális szempontból már nem firtatta), akkor adót kell fizetnie a maga után hagyott űrre, míg azt egy másik kígyó be nem tölti.
Így kerülnek fel az ön-kannibál kígyók az adóhátralékosak listájára.
Akinek személygépkocsija van, érvel a modern kor adófanariótája, az is űrt foglal a térben. (Recte a kozmoszban.) Ha ez az űr a városban leledzik, akkor a városnak tartozik adót fizetni érte. Mit számít az, hogy az állam már felvette a maga adólistájára! Amennyiben pedig közterületen űröli autóját, akkor ezt a közterületi űradót abban az esetben is köteles megfizetni, ha egyébként másutt, mondjuk, az unokanagykabátja udvarán telelteti járműveltségét.
Értem én a logikát: fizetni kell, az angyalát! Vitázni lehet, de vitából nem lesz pénz. Az pedig túl nagy feladat, úgy gazdálkodni, hogy nevetséges, mondhatnám: röhejes illetékek nélkül is prosperáljon a város.
Játsszuk újra az erkély-jelenetet.
Júlia: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?”
Rómeó: „Ó, Júlia, akármi lennék is, nem mászhatok fel hozzád az erkélyre. Valami hülyék megint kitaláltak egy új adót. Jaj, nekem, egyetlenem. Ha rajtakap a finánc, adót vet ki a létrára. Így hát, szerelmem, sosem leszünk egymáséi!…”

(2003)

Bölöni Domokos