Kőleány

Imreh Albert fotója

Berci bátyó a közeli városban rendszerint a Kőleányhoz húzott.
Ez a leány ott állt a központban, egy önkiszolgáló vendéglő előtt és szaporán integetni látszott egy kendővel, amit egy ismeretlen szobrász faragott a kezébe, az örök búcsú jelképeként.
Mozdulatlan kendőlengetését úgy is lehetett érteni, hogy magához int minden arra járót. Vagy egyszerűen csak fölhívja magára a figyelmet.
Berci bátyónak a Kőleány a várost jelentette. Kimagaslott a jellegtelen házcsoportok nyájszerű tömegéből, mindig friss és üde volt, asszonyosan teltkarcsú és a végletekig lecsiszolt, mint egy precíz gondolat.
Az utcán állt, mindenkire mosolyt teritett, mégse volt utcalány. Kínálkozó ölén csak pihenni vágyó madarak időztek. Ideig-óráig. Aztán huss!…
Bátyó nem egyszer húzódott a tövébe, mialatt a fürdővároska parkjában sétálókat fényképezte, vagy elnézte a teraszon üldögélő, gondtalanul sörözgető-kávézgató fürdővendégeket. Elképzelte, milyen lehet a Kőleány szemmagasságából végigpásztázni a város fölött, lepillantani az utcai forgalomra, örökké készen állni, vigyázni, őrködni, mosolyogni, úgy tenni, mintha éppen most, ebben a pillanatban emeltük volna fel a karunkat – könnyed lendülettel, látható rajongással, őszintén és ragaszkodó szeretettel.
Ahogy az élők igazából nem is tudnak. Vagy nem akarnak? Az integető Kőleány, minden esetre, végzi a dolgát, őrizve a választ, amire hiába várunk.