A Centrum Áruház Schuster úr személyében új főnököt avatott. Pár nappal ezelőtt még ő volt a futballválogatott 99. szövetségi kapitánya, ám az MLSZ gondolt egyet, és túladott rajta, így került Schuster úr vissza a kaptafához, akarom mondani, kereskedelembe.
– Hölgyeim és uraim! – kezdte székfoglaló beszédét. – Sok beszéd szegénység, ezért rövid leszek, Mint önök is tudják, mától kezdve én vezetem a Centrumot.
– Éljen! – rikkantotta el magát Csacsener kolléga, és keze mintegy véletlenül az egyik pénztárosnő fenekéhez lapult.
– Köszönöm a bizalmat. Remélem, megfelelek az elvárásoknak, és kihúzom a szarból ezt az egységet is. Ha segítetek, sikerül – ugrott át tegezésre váratlanul a kapitány –, mert csak együtt, közös akarattal érhetünk el eredményt.
– Így van! – bólogatott Csacsener.
– Akkor gyertek utánam! – tűnt el Schuster úr a főnöki szentélyben. – Tekintsétek meg az áruház térképét! – mutatott sokatmondóan a szemközti falra. – Úgy szemre, közönséges mappa. Pedig a valóságban sokkal több annál: taktikai eszköz amennyiben itt-ott módosítunk rajta.
– Hát módosítsunk! – lelkendezett az újságárus.
– Azért vagyok itt, sőt, reformálni fogunk – jelentette ki az újdonsült főnök. – Épp itt az ideje, hogy a kereskedelem is megújuljon kissé. Ami volt, elmúlt, ami lesz, csakis rajtunk múlik. Nem a párton, rajtunk, s ennek függvényében fogtok keresni is. Visszatérve a témához, vala­mennyi részleg színes lámpákat kap: zöldet, pirosat, kéket, amiket ehhez a térképhez kötünk. Ha gáz van, bekattintjátok a pirosat, a zöld jelzi a vásárlók rangját és így tovább. Jelszavunk, hogy minden vevő elégedett legyen, mert akkor máskor is tőlünk vásárol – fejtette ki terveit a lobogó hajú reformer. – Addig is kimonóba bújunk. Ebben van fantázia, nyugati divat, aztán… Khm, beszéljetek versben, ha szabad ajánlanom!
– Versben? – tátotta el száját a púpos gyorstalpaló.
– Miért ne! Legalább mi, kereskedők legyünk költőpártiak. Kérdés van? Nincs? Akkor hallgassátok meg legjobb ötletemet! Kezdjük a hetet a mosoly jegyében! Aki mosolyog, másokat is jókedvre derít, és a jókedvű vevő mindig költekezőbb. Mosolyogjunk a pénztárnál, a pult mögött, szívből és diszkréten. A feltűnő mosoly irritál, a hangos bárdolatlan, mint a vigyor, illetve röhögés. Mi az, min mosolyogtok?
– De hiszen épp az imént… – kerekedett ki az újságárus szeme.
– No persze, csakhogy én nem vagyok vevő. Nekem nem kell udvarolni, ha szabad megjegyeznem… A következő hét az udvariasság hete, utána a gyorsaságé, egyszóval minden hétre tervezünk valamit. Kérdés van? Nincs? Akkor hátra arc – kapta elő sípját az exkapitány –, vissza az áruházba! Te hol dolgozol? – fordult barátságosan a csinos pénztároslányhoz.
– A pénztárnál.
– Remek! Mától kezdve újságokat árulsz.
– És én? – hüledezett az újságárus. – Talán kasszás legyek?
– Eltaláltad. A modern kereskedő szükségszerűen sokoldalú, amennyiben versenyben kíván maradni. Elődöm, úgy látszik, nem sokat törődött ezzel, ezért is pang az üzlet. De majd mi rendbe hozzuk, ajaj, lesz még Budán kutyavásár.
Schuster úr tervei felbolygatták a boltot. Az újságárus még aznap a pénztárhoz került, a bútorrészleg az emeletre s a púpos manökennek.
– Jól van, fiúk, meg vagyok elégedve veletek – dörzsölgette kezét a találékony góré. – Ha erre sem harapnak, buddhistának állok.
Szerencsére haraptak, kivált a lányok mosolyára (lásd a mosoly hetét), noha akadtak azért zökkenők is. Csacsener úr például már a temetésen is mosolygott, majd kinevette a rendőrt, az adófelügyelőt, s tán még ma is mosolyog, ha időközben sittre nem vágják. A bútorosztály eladójának három foga hiányzott, emiatt legtöbb mosolya bágyadtra sikerült.
– Maga szabotál minket – magázta le Schuster úr szokatlanul gorombán. – Ha három napon belül nincs foga, a csecsemőosztályra helyezzük.
A másodi hét már valamivel sikeresebben indult (lásd az udvariasság hetét!). Áruházunk valamennyi tagja illő komolysággal mosolygott lefelé, hajlongott felfelé. Közben bekötötték a lámpákat, s a főnök nyugalma ezzel újra helyrebillent. Ha zűr volt, bekattintották neki a piros jelzőlámpát, a zöld jelezte a vevők méltóságát, amit Schuster úr azonnal ki is aknázott. Az elé­gedetleneket leszerelte, az erőszakosokat kicselezte, summa summarum, minden a legjobb rendben haladt. A bevétel ugyan csökkent, de hát istenem, a legolajozottabb kerék is csikorog időnként. Fő a taktika, a szervezés, amely nélkül ma nemcsak futballozni, de kereskedni sem lehet. Egy nap harcsabajszú, szalmakalapos klienshez hívatták.
– Szeretném tudni, mi folyik itten – törölte meg homlokát ingerülten az „atyafi”. – Kérek egy fagylaltot, erre hármat adnak. Felkísérnek a lépcsőn, mintha vak vagy tolvaj lennék, ráadásul mindenki gazduramnak szólít.
– Miért, ellenőr?
– Én?
– Esetleg… khm… becsapva érzi magát?
– Nem, dehogy, csak a modoruk… ezek a kimonók… a gazduram…
– Ebben az esetben legyen máskor is szerencsénk. Berci, légy szíves, segítsd kivinni… khm… a gazduram csomagját!
– Alászolgája! Kétségkívül vicces kedvükben vannak, de ha ez az alak hozzám nyúl, esküszöm, gatyába rázom magukat.
Schuster úr példamutatóan mosolygott. Sajnos nem sokáig, mert rövidesen a kereskedelemből is leírták. Hogy miért? Ki tudja? Talán a város új, 99. polgármestere, akit már kinevezése másnapján gazduramnak címeztek.
Tanulság: valószínűleg igaz az állítás, miszerint a párhuzamosak is találkoznak valahol. Kérdés van? Nincs? Akkor ezúttal mosolyogjunk mi, uraim!