Mindenütt fizetni kell

Samu bá meséli: „Elestem. Ez nem az első, mert az első negyvennégyben volt, de akkor is felkeltem, megúsztam egy láblövéssel, s avval számomra véget is ért a háború. Még nagyon sokszor estem el, úgy is, hogy bőrkabátosok adták a svungot, az ülepem felől. De mondom, valahogy mindig feltápászkodtam. Most a jégen estem el, mégpedig a saját udvaromon. Disznóvágáskor fagyott oda a víz, s ráhullott a friss hó, én pedig elfelejtettem, hogy alatta mi ólálkodik. Na, a fájós lábam vagy eltörött vagy kificamodott, mindenesetre Vájós Misi megtapogatta, meghúzogatta, de biztosat nem mondott. Zsebrevágta a húsz lejt, s azt ajánlotta, jöjjek be, hadd röggönyözzék meg. Hát én persze, csakhogy fájt a lábam erősen, ezért egy suhancnak odaadtam az egészségi könyvecskémet egy fél liter pálinkával, hogy kérjen egy beutaló papírt vagy micsodát a doktorkisasszonytól, ha ott van. De momentán per pillanat megint nem volt ott, ezért csak két nap múlva kaptam kézhez a papírt, viszont akkor már rettenetesen fájt a lábam, jobban mondva itt, a bokám körül. Azt hittem, bokatörés vagy repedés. Mindenesetre a küldönc is kért tíz lejt. Reggel én fel a buszra, oda-vissza majdnem száz lej. Fel én a városi buszra is, az, mondjuk, nem drága, s be a röntgenre, de ott annyian voltak, mint az oroszok. Elkérték a papírjainkat, szerre szólongatták a kuncsaftokat, ülök s sziszegek, mert fájt cefetül, de engem az istennek se akarnak elészólítani. Ahogy ott füstölgök magamban, hát odakerül egy nyelves menyecske, s azt mondja, az nem olyan egyszerű, mert ha nincs valaki ismerős, aki elétolja a szekeremet, itt elüldögélhetek uzsonnáig is. Hát, mondom, nekem itt az égvilágán senki rokonom nincsen, ismerősöm is csak ott lenn, a halottmosóban, egy illető, aki a komámat rendezte, mikor meghalt. Na, ez a fiatalasszony aszondja, adjak oda egy ötvenest, mert intézkedik. S alig telik el fél óra, jön egy kékköpönyeges asszonyság, megmarkolja a karomat, s úgy bényomint a röggönybe, szinte lerogytam. S a kisasszony percek alatt lefényképezte a bokámat, s várakoztam odakint boldogan, hogy adják a negatívot vagy mit, s mehetek másfelé. Mert lett volna még dolgom a piacon is, tudod-e. De csak várok, várok, s hát jő az a kisasszony, azt mondja, nem sikerült a kép, mennék bé még egyszer. Be én, s hát megint lefényképez. De nézett szerelmetesen, hogy belépirosodtam, hallod-e. De mint a bolond, csak pislogtam báván, s megint vártam kint, már a levesnótát elhúzták-forma, megint jő a kisasszony, s hát megint csak nem sikerült a fénykép. Na, a jóistókját, mitévő legyek. Arra jő megint az az asszonyság, a takarítónő, aki bérendezett volt, s csapkodja össze a kezeit, hát maga még mindig itt van, bácsi? Én igen, me’ né, a fotó nem akar sikeredni. Jaj, hát arról maga tehet, súgja a fülembe. S megint belépirosodok, de most már a méregtől. Na de nincs mit tenni, mikor esmég hív a kisasszony, hát neki is odanyújtok egy ötvenest. S mit ád az Úr, a kép azonmód sikerül!

Na de hová menjek vele? Bóklászok erre-arra, keresem valamelyik ajtót, ahol talán foglalkoznának velem, de sehol se gipszelnek, hát megint leülök egy padra, s ölemben a negatívummal szívom a fogamat. A bokám fáj, a gyomrom korogt, azokon a nagy folyosókon úgy jár a nép, mint a négynyüst, velem senki sem törődik.
Szerencsére odacsapódott megint egy köpönyeges, de ez férfi volt, azt mondja, mutassa csak azt a filmet, öreg. Nézi, nézi, s röhög. Hát mit röhög? Hát azt, hogy a maga lábának nincsen semmi baja. Melyik fáj? Mutatom. Na hát tudja meg, hogy ez a másik lába. Az nem lehet, a jóis…, hiszen én a jobb lábamról húztam le a bakancsot, s éppen az a bokám fáj. Na, erre megkomolyodik, azt mondja, csak vicceltem, öreg. De értek hozzá; ha ad egy deci vodkára valót, meg is mondom, mi a teendője.
Adok neki is egy tízest, s azt mondja vigyorogva. Ennek a bokának az égvilágán semmi baja. Itt nem látszik sem törés, sem repedés, legfeljebb egy kis ficam lehet, amit egy belévaló falusi húzogatóember percek alatt meg tud oldani. Avval otthagyott.

Hát mit mondjak. Megjártam fájó lábbal a piacot, vettem két kapát s egy fejszét, bémentem a kocsmába, ittam egy deci pálinkát, ettem csórékolbászt, aztán kértem egy pohár forralt bort is, felültem megint a buszra, s hazajöttem. Itthon a kapuban vártak az állatszámlálók, azoknak is dugtam valamit a zsebükbe, mert ha mindenfélét megkurkásznak ott nekem, akkor ezek a tolvajok (mert az egész rendváltás csak annyi, hogy egyik tolvaj kilopja magát, s jön a másik, amelyik még nem lakott jól!) úgy bétáblázzák nekem az adóba, hogy a szemem kimered. Na, alig mentek el az állatszámlálók, jött a másik komám, aki a disznót vágta volt, hogy a falugyűlés úgy határozott, éjjeliőrt fogadunk, s annak ennyi meg ennyi lesz a fizetése. Nyúlok a bukszámba megint. S azt mondom: Te komám, mi lenne, ha fogadnánk valakit, aki a levegőt is őrzi, hogy el ne vegyék tőlünk még azt is!

Üzentem a komámtól annak a Vájós Misinek, jött is, az úgy meghúzogatta a bokámat, bönköltem, mint a bikabornyú, mikor villázzák. Azt mondja Misi, mikor véget ért a kínzás, hogy na Samu bá, ez is megér magának három tízest. Meg, fiam, meg, nyögtem, de már éreztem, hogy csitul a fájdalmam. S le én a pincébe a kancsóval, s hát nem fáj. Kínálgatom borral, s mikor menne el, nyúlok a pénztárcámba, s hát abban már csak aprópénz maradt. Szégyenszemre át kellett lépjek a szomszédba, kölcsönért.

Úgyhogy én egy cseppet sem csodálkozom, hallod-e, ha valaki inkább a kötelet választja, mint ezt a (ej, hogy köpnék!) szuper modern világot. Amelyikben mindenért, de mindenért fizetni kell.”

Bölöni Domokos