Új folklór

Egy faluban caplatok, melyet az árvíz, majd a földcsuszamlás tartósan elzárt a külvilágtól. Senki sem keresi a menekülés útját, hiszen nem a házak csúsztak meg, csak a kivezető utakat mosta el a víz, sodorta szét a megindult domb; van mit aprítani a tejbe, dolgozni nem lehet, de nem is akar senki, ráadásul van áram és hálistennek működik a helyi kábeltévé: ezen naponta öt- hat fimet is vetítenek, magyar szinkronban. Az emberek nagyon barátságosak, mintha kimondottan örülnének az elzártságnak, egész nap alig mozdulnak ki a házból, tévéznek rendíthetetlenül. Amikor belépek a polgármesterhez, kamasz kislánya udvariasan megelőz az üdvözlésben, és így köszönt vadonatúj csengő hangján: „Szeretlek!”
Döbbenetem leírhatatlan, fülig pirulok, és bemutatkozni is képtelen vagyok, nem hogy jövetelem célját értelmesen eldadognám. Még nagyobb ámulatomra a polgármester úr ugyanazal a szíves szóval fogad, sőt pirospozsgás arcú felesége is, amikor pedig a legalább nyolcvankilenc éves Nagyi is azt mondja: „Szeretlek!”, ájulás környékez, és minden erőm cserbenhagy, lankadtan rogyok a székre, melyet szerencsémre éppen alám tolnak.
Csakhamar rutinosan életre szilvóriumoz a polgármesterné asszony, valahogy rendbe szedem magam, és inkább kitalálom, mint megtudom a következőket.
Felső-Lajosfalván az jött be divatba, hogy így köszöntik egymást az emberek az utcán, a boltban, az otthonukban, a kultúrházban, a kocsmában, sőt a templomban is: „Szeretlek!”… A pap az elején zokon vette, de aztán belenyugodott Isten különös rendelésébe, hiszen végül is ki tilthatná, hogy szeressük felebarátunkat és felebarátnőnket, ha egyszer maga az Úr követeli emígy? Benne van ám a Tízparancsolatban!
Igaz ugyan, hogy alakulóban egy sznob réteg, amelynek büdös kezd lenni a magyar „Szeretlek!”, helyette valami érthetetlen idegen szót üvöltöz; csakhogy ezeket kitiltják a tisztességes helyekről, inkább csak a diszkóban gyakorolják, másutt többnyire kuss a nevük.
Mondanom sem kell, a napom azzal telt Felső-Lajosfalván, hogy ettem és ittam a házigazdákkal, a polgármester egy betűt sem volt hajlandó nyilatkozni a katasztrófáról, majd a felsőbb hatóságok intézkednek, ütötte el a kérdést; és szemét a világ minden kincséért le nem vette volna a tévé képernyőjéről. Felső-Lajosfalván mindenki tévézik, szivarozik és pálinkázik meg borozik és sörözik. Még a macskák is ekként élvezkednek.
Magam is végigizgultam vendéglátóimmal néhány pergő cselekményű amerikai filmet. De csak az utolsónál esett le végre a tantusz: hogy hát mire fel köszönnek itt ilyen kedvesen az atyafiak.
Az „I love you”-t, amelyet Amerikában sokszor a „Jó napot!” vagy a „Viszontlátásra!” helyett is használják az emberek, a derék anyaországi szinkroncég minden esetben így fordítja: „Szeretlek!”…
Szeretlek, mondja a filmben a nagypapa a nagymamának, a gengszter a smasszernek, Jockey Samanthának a Dallasban, mielőtt éppen a diliházba küldené. Szeretlek, mondja a bankrabló a pénztárosnak, mielőtt kirabolná, a bérgyilkos az áldozatnak, mielőtt meghúzná a ravaszt. Szeretlek, köszönti a főmenedzser az alkalmazottat, mielőtt az utcára tenné. És a megszólítottak ugyanúgy válaszolnak! „Szeretlek”, hallom minden filmben legalább ötvenszer. De még csak kísérletet sem teszek rá, hogy megmagyarázzam a „jelenséget”, hogy felhívjam az emberek figyelmét a tévedésre. Egyrészt jól tudom, erőfeszítésem teljes kudarccal járna, másrészt meg mi a csodának kellene egy ilyen szépen alakuló népszokást már a csírájában elfojtani. Hát mi vagyok én, körzeti pártaktivista?!
A diszkó tájékán szemrevaló csaj szólít le. „Lajúúú!”, dúdolja, és én meg a társam, a fényképész majd elolvadunk a gyönyörtől. De a cukorfalat már odébb is áll, és az érkező srácoknak döngicséli megint s megint: „Lajúúú! Lajúúú! Lajúúú!”
Egyáltalán: aki ezen a fertályon szembe jön, annak csak ez jön ki a száján, hogy Lajú, Lajú, Lajú. Már kifelé szuszogunk a sarával csökönyösen marasztaló, kacskaringós hegyi ösvényen, amely a szomszéd faluba vezet, amikor a fotográfus a homlokára csap: „De hiszen ez az Ájlavjú népies formája!…”
Attól tartunk, Felső-Lajosfalván nemsokára kiszorítja a „Szeretlek!”-et ez a randa „Lajú!” Valamit tennünk kell ellene; meg kell állítanunk szépséges anyanyelvünk elamerikanizálódását. (Húú, ki tudtam mondani.) Ide még visszatérünk, határozzuk el: kihozzuk a nyelvművelő Bartha János tanár urat, ha szép szóval nem megy, majd zenélünk, és mindenki úgy táncol, ahogy ő furulyál. Riadóztatjuk a rádiót, a tévét, a napisajtót, odacsődítjük az egész önálló erdélyi magyar egyetemet; de a nyelvünket, ezt az édest, megvédjük, meg! Az utolsó árva szótagig.

Már a lakásunkban lehetek, még mindig a felsőlajosfalviak új folklórja tölti be lelkem képernyőjét. Ezért aztán amikor váratlanul felbukkan előttem egy hölgy nyájas képe, udvariasan és előzékenyen sietek kimondani a gyönyörű üdvözlő formulát, hozzá térdet, fejet hajtok, mint a középkori lovagok, és keblemből kiszakadva hagyja el ajkamat a bájzengzet: „Szeretlek!”
Ekkor viszont, mint derült égből az ágyékrúgás, jön a kijózanító felismerés. S hiába nyújtja száját csókra a kedvesen őszülő barna asszony, szégyenkezve mormogok valami magyarázatfélét, majd (most is hallom, mintha a lift előtt hallgatóznék) ezt dadogom: „Bocsáss meg, drágám, nem akartam…Nem akartalak megbántani.”
Jaj, kapok észbe hirtelen: hiszen ezzel a bocsánatkéréssel bántottam csak meg igazán! Elrikkantom hát magamat szupervidáman: „Lajúúú! Lajúúú! Lajúúú!”
Ojjé, így már minden ábszolúte okés.
Szegény feleségem pedig csak néz, és azon tépelődik, hogy vajon most mindjárt kötözzön-é meg, vagy ebben a vidám békében maradok…, amíg kiérkeznek a rohammentők.
2000

Bölöni Domokos