Ma már nem tudom visszaidézni, miért mentünk ki a nővéremmel vonattal, télvíz idején Hajmáskérre a nagyszüleinkhez, akiknél még mindig kint volt a kertben a WC, és nem volt bevezetve a meleg víz. A városi bérlakás összkomfortjához szokva, elég nehezen nélkülöztük azt, és ha tehettük – én gyakran megtettem, mert ebben sajnálatosan profi voltam – még a pisilést is visszatartottuk, amíg vissza nem értünk a szülői lakásba…
Kemény hideg volt akkoriban, és az a ház nem volt igazán erre felkészülve. Különösen nem az utólag a házhoz toldott vendégszoba, amibe kéz alól került valahogy oda egy olajkályha.
Ma is érzem az olaj gyomorkavaró szagát. Nem lehetett olyan ördöngös dolog begyújtani, de nem mindig sikerült. Azért nagyapámék elboldogultak vele, és különben is csak akkor használták, ha valaki nagy ritkán ott tartózkodott náluk hosszabb ideig – teszem azt egy egész délutánon át. Ők a másik szobában aludtak, ahol cserépkályha állt, de éjszaka a hatalmas dunyhák habjaiba veszve azt sem rakták meg.
A két unokának, akik váratlan ajándékként nemhogy kiszaladtak egy-két órára, de ott is aludtak, szép rendesen befűtöttek, és mi lefeküdtünk. Különös érzés volt – a szomszéd szobában ott aludtak anyám szülei, anyámé, akinek már nem emlékeztem a hangjára, nagyapám horkolt, nagyanyám néha fel-felsóhajtott, és összehúztam a paplant magamon, mert olyan irdatlan ereje volt az időnek. Meg azért is, mert kialudt a kályha.
A ház körül, ami egy kisebb domb alján állt, nagyon tudott fújni a szél, és azon az éjszakán nem ismert kíméletet. Megesett máskor is, hogy a kályha kialudt a nagy széljárásban, és nővéremmel a takaró alatt azon tanakodtunk, felébresszük-e a nagyszüleinket.
Már bemelegítette testünk a paplan alatti részt. A hold gyengén bevilágított, de nem annyira, amennyire én, a városi világításhoz szokott kis gyáva szerettem volna. A nagy tanakodásban és félelemben kiment az álom a szememből, és lázasan próbáltam különböző témákkal ébren tartani nővéremet, Ancsát. Aggasztóan lassult a hangja, és nekem muszáj volt felvetnem, hogy szólni kéne a nagyiéknak. De azért nem nagyon tudtuk rászánni magunkat, hogy benyissunk hozzájuk.
Nem is kellett. Az öregek már ritkán alszanak olyan mélyen, s neszezésünkre mindketten felébredtek. Nagyanyánk nyitott be, furcsa volt fehér hálóingében, a hold derengő fényében, de boldog voltam, mert nem féltem tovább. Miután szinte azonnal konstatálta, milyen hideg van, azzal az arisztokratikus hanghordozással, ami csak az övé volt, odaszólt nagyapánknak: – Béla, kialudt a kályha.
Némi szöszmötölés után nagyapánk is megjelent – fehér jégeralsóban és felsőben, és én azt akartam, hogy feküdjön vissza, és a nagyi oldja meg a dolgot, aki látványként még éjszaka közepén az ágyból kikelve is kellemesen festett.
Végeérhetetlen harc kezdődött ezután – először nagyapámé a kályhával, aztán nagyanyámé a kályhával, aztán nagyanyám harca a nagyapámmal, hogy hagyja abba, nem ér annyit az egész, aztán a mi harcunk a nagyapámmal, hogy hagyja abba, nem ér ennyit az egész, és végül és főleg nagyapám harca az idővel, ami csúffá tette őt, és még azt sem engedi meg neki, hogy még egyszer megmutathassa magát az elromlott dolgokat megjavító férfi hétköznapi méltóságában, hanem hagyja, hogy egyre olajfoltosabban, egyre értelmetlenebb megszállottsággal harcoljon a kályhaalakot öltő sors ellen – és vereséget szenvedjen.
Bizonyos, hogy legalább egy órán keresztül próbálta beindítani a kályhát. Kezdetben drukkoltunk neki, oda-odapillogtunk, nagyanyám mögötte állva segédkezett, figyelte a lángot, és tanácsokat adott. Ahogy telt az idő, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog menni a dolog, nagyapám egyre feszültebb és makacsabb lett. Nagyanyám valószínűleg ismerte ezt a színeváltozást, tudta, mire számíthat, és próbálta maga is megelőzni azzal, hogy majd begyújtja ő a kályhát. De neki sem sikerült, s ráadásul nagyapám morgott, veszekedett vele, mi pedig tovább szorongtunk.
Addigra a fehér jégeralsó már olajfoltos volt, a vesztésre állók dühödt extázisával harcoló nagyapánk idegességében abba törölte bele a kezét is. Ha apró darabokra nem is, de úgy széjjelszedte a kályhát, hogy semmi esélye nem volt többé a működésre. Legalábbis aznap este nem.
Nagyanyám nem emelte fel a hangját – ezt sosem tette volna –, de többször, és egyre kevésbé arisztokratikusan ismételgette a Béla nevet, és az „isten szerelemére” kifejezést. Érvelésében aztán elkezdett ránk, a fáradtságunkra, a nekünk mutatott rossz példára hivatkozni, és mi mögéje sorakozva buzgón helyeseltünk, és nem mondtuk ki, de azt gondoltuk, hogy igen, hagyd abba, és nem azért kell abbahagynod, mert nem tudod úgyse megcsinálni, hanem mert nem akarunk téged így látni, és a Jóisten miért is engedi, hogy borzasan, olajfoltos jégeralsóban, a jégeralsóból kimeredő bütykös lábbal, megszégyenülve itt állhasson az éjszaka közepén valaki, akit szeretünk…
Nem emlékszem, mikor adta fel.
Nagyanyám áthozott nekünk két dunyhát még, aztán visszafeküdtek, és hallottuk, ahogy nagyapám fojtott hangon veszekedett vele. A szél fújt. Tágra nyílt szemmel feküdtem, néztem a plafonon a szél mozgatta ágak árnyjátékát. Nagyokat nyeltem, sehogy sem ment az alvás. Ancsa átszólt a másik ágyról: – Idejössz mellém? – Egy szempillantás alatt odabújtam mellé, s mint a kis heringek, oldalra fordulva feküdtünk. Így aludtunk el, összekapaszkodva…..
Egy januári napon halt meg. Ebéd utáni sétája – inkább toporgása – közben eldőlt, mint egy fa, ami sokáig áll a kiszáradás után is még, aztán amikor minden rostja elenged, leroskad abból a magasból, amiben már régen nem volt otthon.
A furcsa puffanásra kiszaladt nagyanyám, és csak akkor kezdett el sírni, amikor rájött, hogy nagyapám testét egyedül is meg tudja emelni…

(Részlet egy készülő regényből)