A fejléces levelező

Az átkosban ritka volt az egész tanári kart csak úgy, privátim vendégül látni, méghozzá a városka legjobb hírű vendéglőjében. (Igaz: csak a híre maradt olyan-milyen, a flekkenje zsugorban szenvedett…) Az igazgató elvtárs, aki titokban mindig úrnak hívatta magát, személyesen invitálta a kolleginákat és kollegákat délután ötre „az ágyak alá” – így becézték a szálloda földszintjén húzódó nagy éttermet, amely azokban az ínséges időkben többnyire kongott az ürességtől. Mindennapi kínálata a sokoldalúan fejlett gosztátcsirke volt, az is csak páratlan napokon. Ezúttal csoda történhetett, mert szaftos marhapörköltet hordtak fel a pincérek, vodkával, tessék zabálni, lacafa, süketduma nélkül. Úgyhogy a társaság, lehettek vagy harminöten, derekasan belakott, aztán a zsidvei küküllőmentire került a sor, és az igazgató megkocogtatta késének fokával a poharát, majd fölállt, megvárta, míg elül a zaj s a zene is elhalkul, majd torkát köszörülve bejelentette a különös bankett okát. Fejléces levelet emelt magasra, ismertette rögvest. Az állt benne, hogy az igazgató úr (öt rrrrr-rel mondta, hiszen „odaátról” érkezett a levél, ott pedig a szocializmus ellenére divat az urazás), szóval Ő mint szóban forgó személy, szorgalmának és tehetségének, kiemelten pedig gyümölcsöző tevékenységének köszönhetően a magyar kulturális minisztérium dicsérő oklevelét nyerte el, a városka híressége, Buturugh Bence emlékének hűséges ápolásáért, sírjának rendbentartatásáért a köztéri temető 9-es parcellájában, valamint azért az ügybuzgalomért, amellyel műveit (43 cikket, 2 poémát a kollektív gazdálkodás dicséretéről, 7 útleírást Megyei barangolások összefoglaló címmel, és 2 színdarabot falusi műkedvelő színjátszók részére, szerzői és rendezői utasítással ellátva) promoválja, össz-kiadásra előkészíti, és eljár a megjelentetés érdekében az illetékes bukaresti hatóságoknál.
Végül boldogan mutatta fel a piros-fehér-zöld csíkkal keretezett dicsérő oklevelet is az igazgató, majd a társaság szűnni nem akaró tapsa közepette sugárzó arccal huppant székébe, fonnyadozó felesége mellé, akinek úgy állt a mosoly a száján, mintha nektár helyett ecetet kortyolt volna.
A testület nevében az iskola párttitkára gratulált, kiemelve a Diri bácsi (így becézgették) elévülhetetlen érdemeit az oktatás megszervezésében és irányításában is. Ezért még egy külön díjat érdemelne, most már a román szakminisztériumtól, hangsúlyozta, és szavait a kirobbanó tapsvihar tudta csak elnyomni némileg.
A kávé és a fagyi fogyasztása közben kért és kapott szót egy nyeszlett kis alak, a geográfus tanár, akit a diákok Motyogónak tituláltak, na vajon miért. Ez a szerencsétlen flótás, akitől a diri nem várt külön nyalintást (hát nem is kapott, hangsúlyozom!) a tiszteletteljes csendben egy ugyanolyan fejlécű levelet lobogtatott, és tőle szokatlanul tiszta dikcióval felolvasta. „Tisztelt Igazgató Úr! Sajnálattal közöljük, hogy ……számú levelünket, amelyben Kovács János áldozatos népművelői tevékenységét elismerő sorokkal méltattuk és dicsérő oklevelünkkel honoráltuk, Titkárságunk fatális félreértés és elírás folytán az ön címére küldte. Valójában a Fűzfa utca 9. alatt lakó Kovács János ny. múzeumi teremőr érdemeit tévesztettük össze az önéivel, melyeket nem kevésbé becsülünk stb., stb.”
És persze az ilyenkor szokásos bocsánatkérés.
– Véletlenül jutott hozzám – magyarázkodott Motyogó tanár úr –, mivel engem ugye Kovács Jenőnek hívnak. A postás eltéveszthette a nevet meg a számot, merthogy én meg a Nyárfa utca 9-ben lakom.
Képzelhető, micsoda zándorodás következett. A társaság azonnal szétoszlott, a megszégyenült igazgató szívéhez kapott, de az infarktus csak öt év múlva érkezett, viszont azt latolgatta, feljelentse-é a Motyogót, vagy tegyen úgy, mintha csak múló zápor mosta volna el az utakat.
Na, mit tetszik gondolni, mi lett? Úgy van, semmi. Pusmogtak erre, vihorásztak arra, a reputációja úgy ment össze, mint cájgnadrág a hamarmosásban, de, és ez a fő: a diri a helyén maradt.
Azokban az időkben a városka több potentátja kezdett egészen furcsán viselkedni, még nagyobb mellel feszíteni az ilyen-olyan rendezvényeken; és mert az emberfia nem tud s nem is akar titkot tartani, hát elkottyintották: Hoppá na! Kitüntetés, rendkívüli díj, érdemoklevél tulajdonosai vagy várományosai!…Bizony.
Volt, aki Budapestre utazott, a megadott címre, felvenni a százhúszezer forintot is, ami a díjjal jár. De ott valami könyvkötészet vagy nyomda vagy mi működött, dehogy má’ a minisztériumi főosztály. Ugyanakkor névtelen levelek pottyantak látens ellenzékiekként ismert személyek ládáiba. A borítékban azok névsora, akik visszaélve a román hatóságok és az elhárítás toleranciájával mindenféle címeket, díjakat és kitüntetéseket fogadnak el a magyar államtól.
Fejek hullottak, posztok szabadultak fel. Dehát a szocializmusban is: ló döglik, hám ürül. Sosem pattant volna ki a dolog, ha egyszer ezt a Motygót három megbuktatott exdiákja alaposan helyben nem hagyja a Csungár nevű lajbirángató korcsomában. Aktatáskája kinyílt, papírjai szétszóródtak. A személyzet szedte fel, s egyik ámulatból a másikba esett: csupa-csupa idegen országból való fejléces, pecsétes minisztériumi levélpapír került elő, s borítékok tömkelege.
Az esetet úgy magyarázzák, akik még emlékeznek rá, és mért ne emlékeznének, hogy ez a Motyogó: „valakinek a valakije” volt; szovjetbe és magyarba utazhatott, amikor csak akart. Nyugatra nem. Korondi cserépmütyürt, apró díszeket vitt, tiszteletét tette titkárságokon, megajándékozta a titkárnőket. Akik jólismerték különös a szenvedélyét: fejléces papírokat gyűjt a szentem. Máskor a nyomdákat kereste fel, ahol az efféle papírokat nyomják. Alaposan bespejzolt fejléces cédulákból. Utána meg a maga faramuci módján próbált „igazságot tenni” a tomboló szocializmusban.
Meddig mehet a korsó a kútra. Hát kiderült a turpisság, és a következő verést Motyogó már nem úszta meg. S amint az lenni szokott, a tettesek máig sem kerültek elő.

Bölöni Domokos