Nagyapám egy januári napon halt meg. Ebéd utáni sétája – inkább toporgása – közben eldőlt, mint egy fa, ami sokáig áll a kiszáradás után is még, aztán amikor minden rostja elenged, leroskad abból a magasból, amiben már régen nem volt otthon. A furcsa puffanásra kiszaladt nagyanyám, és csak akkor kezdett el sírni, amikor rájött, hogy nagyapám testét egyedül is meg tudja emelni.
Siratta azt a fiatal férfit, aki valamikor nagyon tudott lumpolni, egyszer Siófokról a kaszinóból taligával vitték haza az ildomos viselkedés szuperlatívuszára pályázó felesége mélységes döbbenetére. Akkor a taligáról bizony nem tudta felemelni, most viszont, a pehelysúlyú test még a halál ólmos ölelésében is cipelhető volt – a téli égbolt alatt be a szobába. Nagynehezen ráügyeskedte, tornázta a testet a díványra, amely fölött a családi képek egyikén ott mosolygott az elhalt számos – már szintén elhalt – testvére között keményített inggallérban. Nagyanyám egy percre teljesen elfeledkezve a pillanat súlyáról azon tűnődott, ismerte-e már a férjét, mikor a kép készült. Lázasasan gondolkozott, vajon nagyapám Margit nevű tetvére miért nincs a képen.
Margit postáskisasszony volt Fehérváron. Nem ment soha férjhez. és egy olyan világban, amelyben a női lét értelme a házas állapotban teljesedett ki, csak „a szegény Margit” volt a neve a családban. „Na, én is szegény Idus lettem ”- villant nagyanyám eszébe, lenézve nagyapámra, akinek egyre sápadt az arca. „Ki ez a férfi?”- kérdezte magától.
Nagyapám jobb csuklóján felcsúszott a kiskabát ujja, és látni lehetett a vágást, amit régen szerzett.
Nagyanyám emlékezett arra a vacsorára. A gyerekek még kicsik voltak – Lili még meg sem született. Öcsi megint vonatost játszott, és hiába kérték, csak az asztal körül pöfögött, nyekergett, zakatolt. A nővérei – Zsuzsa és Ida – hangosan tiltakoztak, semmiképpen nem akartak étkezőkocsi utasai lenni. Nagyapám, akinek azon kívül, hogy élvezze gyermekei társaságát, nem voltak koncepciózus elvei a nevelést illetően, felvetette a lehetőséget, hogy talán mégis utazhatnának egy étkezőkocsiban. Hát mibe kerül az nekik? Rántott húst éppen ott is lehet enni. Ő már utazott olyanon.
Zsuzsa közölte, hogy őket is elvihette volna. „Hát most viszlek” – mosolygott az apjuk kicsit álnokul. Ida elnevette magát, Öcsi pedig váratlanul lefékezett. „Mi van? – kérdezte nagyapám.- „5 perc várakozás – felelte, és elszáguldott, hogy ellenzős sapkát tegyen a fejére… Amikor visszajött, megittasulva a többiek hallgatólagos részvételétől, egyre gyorsabban viharzott az asztal körül. „Csak ésszel!”_ szólt hátra Zsuzsa az öccsének,. „Kicsit lassú ez a vonat, nem gondoljátok? „ – kérdezte az apjuk a lányoktól. „Az. És olyan göthös – kontrázott rá Zsuzsa.” – „Biztos valami kiszuperált mozdonya van.”
Öcsi még kicsi volt, amikor az ember nem ismeri a játékban a tréfát. Aztán meg ambíciózus is. Eszeveszett száguldásba kezdett, és a vonat kisiklott, bele egyenesen apja húst vágó karjának könyökébe. A kés beleszaladt a másik kéz csuklójába, és nagyapám fájdalmasan felnyögött.
Ida abbahagyta a nevetést, és Öcsi becsúszott az asztal alá.. A vonat elakadt. Mint ahogy mindenki szava is. Nagyapám eltorzult arccal szorította rá csuklójára a szalvétát, miközben Ida anyjáért szaladt, aki a konyhában volt. Hamar kiderült, hogy a seb nem túl mély, bekötötték, és bár kissé átvérzett, lassan feloldódott a feszültség. Csak Öcsi nem akart előkerülni az asztal alól. Gyanúsan csöndben volt. Nagyapám – ahogy magához tért – leszólt neki: „Remélem, van a vasútnak balesetbiztosítása.” Nem szólt senki az asztal alatti homályból. „Félek tőle, hogy nincs” – mondta Ida, az édesanyám. – Elég csóró kis vonat ez. Bár az biztos, hogy be tud gyorsulni” – „Mindenesetre húsba vágó tud lenni”- kockáztatta meg nagyapám. Zsuzsa óvatosan kuncogni kezdett, aztán lassan mindenki nevetni kezdett. Lentről gurgulázó, szaggatott hangot hallottak, aztán Öcsi görcsös nevetését, amint mély, megkönnyebbült zokogásba csap át. Nagyapám felhajtotta a terítő lelógó szélét, és leszólt:
– Gyere elő.
Aztán, hogy Öcsi csak zokogott ott bent, kezével kitapogatta a kisfiú karját, és szelíd erőszakkal kihúzta. Öcsi könnyes arccal borult értetlenül álló anyja ölébe, és látszott, ahogy háttal állt, hogy bepisilt.
– Na – mondta Ida, és megsimogatta öccse fejét.
– Mondtam én, hogy régi ez a vonat – sóhajtotta nagyapám. – Még illemhely sincs rajta. Mit is tehetne a szegény utas?
Öcsi háta újra rázkódni kezdett, de most már tényleg a nevetéstől. És mert háttal állt, nem látta, hogy az apja szeme hogyan homályosul el…
…Ezt a vágást nézte nagyanyám halott nagyapám kezén, és emlékezett rá, mennyire szerette ezt a férfit, amint átvérzett kötéssel a csuklóján eregette gyanúsan fénylő szemmel a füstöt.
’Igen, ez ő” – nézett le a sebre, amely fehéren hirdette, hogy nem mindent mos el az idő…

(Részlet egy készülő családregényből)

1. B.Tomos Hajnal:
   2016. március 8. 12:31

   Kedves Csilla, Önt csodálatos tehetséggel áldotta meg az Úr.