Gömöri György: „Mire fölébredtem, már hallatszott a puskaropogás…”

…- Éppen 56. október 22-én… Ja, a Panek Zoli-féle általam felfedezett verseket megtámadta egy erdélyi proletkultos, Szilágyi András. Erre Panek válaszolt, de én is válaszolni akartam az Útunkban közölt támadásra, és épp az Egyetemi Könyvtárban nézegettem a Dsida-anyagot, amikor kijöttem, és valaki megállított október 22-én ott a könyvtár előtt, hogy – „Te, ott a sarkon a barátaid nagyon izgatottan éppen téged keresnek és várnak.” – És itt, a jogi kar előtt, a sarkon – most már a neveket is megmondhatom, hiszen a nevek most már feloldhatók. Találkoztam Vekerdy Tamással, Vásárhelyi Verával, Karátson Gáborral – azt hiszem, az utóbbi is ott volt – ők hárman, talán még valaki más is volt velük és azzal kezdték: „- Hallottad? A szovjet csapatok körülvették Varsót. Bemondta a BBC.” „- Na most – Valamit kell csinálni!” „- Hát – mondom nekik erre, igen.” Biztos, hogy ők hallották, persze már az előző napi újságban benne volt a Gomulka beszéde, hogyha egy kicsit logikusan gondolkodunk, akkor rájöttünk volna, a fenyegetés már nem aktuális olyan értelemben, hogy most már az oroszokat mégsem küldik be Varsóba. Tehát, hogy visszafordulnak onnan, ahol már megállnak, és ott várakoznak. Aztán egy-két nap múlva elmentek. De mindenképpen krízispillanat volt. S akkor Vera azt mondta, hogy ő valami olyasmit hallott a Képzőművészeti Főiskolán, hogy az Írószövetség tüntetést szervez a lengyelek mellett. Erről később kiderült hogy kacsa volt, és Szegedi Ernő – aki azóta sajnos meghalt, de akivel én Londonban még beszéltem – mesélte nekem, hogyan terjedt ez el a főiskolán. Erre azt mondtam a fiúknak: jó, akkor szervezzünk egy tüntetést, holnapra. A lengyel követség és az Írószövetség egymás mellett volt a Gorkij fasorban, az akkori Gorkij fasorban, onnan fogunk indulni. Ezt úgy szerveztük meg, hogy – mert tudtam, hogy a kis Petőfi-körök éppen alakulnak – nálunk volt a Március 15-e Kör ülése kitűzve aznap délutánra.
– A Petőfi-körbe jártál már?
– Hogyne. Petőfi-köri tag voltam, méghozzá elég korai. Ott két vonal szervezte a társaságot: a reformkommunisták és a nem kommunisták. Engem a nem kommunista vonal, tehát Lakatos Pista szervezett be.
– Lakatos Pista, a költő?
– Az, az…. Mi ’56 februárjában, ha jól emlékszem, fölmentünk a Pistához egy barátommal, és azt mondtuk neki: Pista, mi március 15-ére szervezünk egy diáktüntetést, Nagy Imre mellett. – Tehát benne volt már az ember fejében, hogy ilyesmit lehetne csinálni. Pista azt mondta: – Most még ne! Most még ne – ez a huszadik kongresszus után volt, azt hiszem, vagy akkoriban -, de lehet, hogy egyszer szükség lesz erre, köszönöm, hogy szóltatok. Október 23-án tulajdonképp… , és aztán október 6-án volt az a bizonyos fölvonulás a Rajk-temetés után, amin szintén részt vettem…, elmentünk a Batthyány-mécsest megkoszorúzni. Tehát 22-én ez a szöveg, hogy akkor holnapra most megcsináljuk, ez valahogy természetesen jött… Ja, még a szegediek fenyegetőztek, meg a műegyetemisták is, hogy ha napokon belül nem teljesítik a követeléseiket, akkor kimennek az utcára. Mondom, ez már benne volt a levegőben valamiképpen.
De a konkrét szervezés ebből a szikrából pattant ki, ez a fantasztikus. Ezt Gosztonyi Pétertől kezdve senki sokáig egyszerűen nem vette figyelembe. Gosztonyinak kétszer írtam meg hosszan a történetet, harmadszorra az 56 javított kiadásába már belevette az én verziómat, tehát most már nem hiszi azt ő se, hogy az egészet a Műegyetem kezdte.
– Számomra, aki kartársként, gimnazistaként éltem át az eseményeket, ez soha nem volt kétséges. A Rákóczi Gimnáziumba jártam akkor, és 56. október 23-án délelőtt a faliújságra egy vagy két példányban ki volt tűzve a MEFESZ felhívása és a nem tudom, hány pontja, amit ti fogalmaztatok, ugye?
– Nem, a MEFESZ-t nem mi.
– Nem?
– A MEFESZ-t Szegeden fogalmazták. A MEFESZ az Szegeden alakult és…
– De akkor Pesten, a pesti műegyetemisták lapja volt, hát azért…
– Pesten a műegyetemisták éjjel fogalmazták.
– És másnap reggel terjesztették, délelőtt.
– Várjál. Az mindenütt ki volt ragasztva, ez igaz. Mi nem fogalmaztunk meg előre pontokat. Mi nem is tudtuk, hogy a műegyetemisták aznap éjjel pontokat fognak fogalmazni. Mi 22-én elkezdtük, ez a négy ember a szervezést, és megállapodtunk, hogy ki hova megy. És abban is megállapodtunk, hogy megpróbáljuk koordinálni estére, hány kar vesz részt a felvonulásban. Ebben biztosak voltunk. Vera megígérte a főiskolásokat, Vekerdy (azt hiszem, a jogi karon volt akkor), a Tamás megígérte a jogászokat, én azt, hogy elmegyek a Közgázra, a bölcsészek jönnek. Velünk volt még Karátson Gábor is… Szóval egy csomó ember: itt legalább 4-5 kar részvételére számíthattunk. Ez azonban majdnem meghiúsult, ugyanis a bölcsészkaron parázs vita volt a Március 15-e Körben… A gyűlést Pozsár azzal nyitotta meg – aki akkor DISZ-titkár volt -, hogy ő fölhívta az Írószövetséget, és ott Máté György azt mondta, nem lesz tüntetés. Mire én az első sorban ülve fölugrottam és bekiabáltam: „- Ha az írók nem mennek is ki az utcára, az egyetemisták kimennek.” Hát erre óriási taps tört ki. Pozsár rögtön változtatott, és azt mondta: „- Hát kérem, ha a tagság akarja, akkor legyen tüntetés. Akkor kimegyünk.” Szóval rögtön ügyesen átrendeződött.
De az embereknek aggályaik voltak. Volt, aki azt mondta, és mi lesz, hogyha belénk lőnek? És hogyha lövetnek, és mit tudom én… És honnan tudod te, Gömöri, hogy más karok is részt vesznek, és a bölcsészek nem egyedül vonulnak majd ki…? – Hát, mondom, nem tudom biztosan, de tudomásom szerint már több helyen folyik a szervezés, és akkor utolsó pillanatban bejött két ember (a Veráék), hogy a képzőművészeti főiskolások már részt is vesznek benne. Pont jókor, akkorra már ezek a kétkedők le lettek szavazva, és megválasztottak – nem tudom hányunkat, hármunkat, négyünket -, hogy a Március 15-e Kör vezetőségében fogalmazzuk meg másnapra a pontokat. Ez elég gyenge dolog volt, mert az egészet én mint lengyelbarát szimpátiatüntetést próbáltam eladni és…
– Emlékszem rá, hogy a pontokban volt lengyel vonatkozás.
– Lengyel-magyar barátság.
– Lengyel-magyar barátság?
– Másnap aztán belejöttek a Nagy Imre-pontok, amit nagyon helyesen hozzátettek. Aznap este még nem voltam benne biztos, mit és hogyan fogalmazzunk. Ebből a szempontból a műegyetemista pontok jól jöttek, mert az ember akkor már tudta, hogy ők benne vannak ennyiben. Benne vannak, mi is benne vagyunk. De, és most jön az a poén, amitől én mindig fejre állok… a műegyetemisták szerepét illetően. Reggel, 23-án bemegyek a bölcsészkarra, már óriási a sürgés-forgás, kokárdákat csinálnak a lányok. Mondom Pomogátsnak, hogy – Béla, téged is beválasztunk a szervezőbizottságba, gyere át a TTK-ra velem… Átmentünk a TTK-ra, megnéztük, folyik-e a szervezés, visszamentünk az egyetemre, és mondják, itt van a műegyetemisták küldöttsége. Okvetlen beszélj velük. És egy mérnökhallgató jön: – „Kérlek, a pontjainkat biztos láttad?” – Mondtam, igen láttuk, de csak kint az utcán, falragaszokon. Mért nem küldtétek el nekünk? Hát, hogy nem volt idő meg minden, és mi már megszerveztük a budai oldalon a tüntetést. Mondom, igen. És hogyan? – „Ünnepélyesen, nemzeti zászlókkal, néma tüntetést. A budai oldalon.” Mondom: „- Emberek, hát nem lehet néma tüntetés. Meg vagytok őrülve! Hát nem fogják tudni…, mit fognak gondolni…? Mi pontosan azért akarunk jelszavakat, hogy tudják, itt a lengyeleket támogatjuk és demokratizálást akarunk…” Tehát minden kezdett bonyolódni, és lehetett látni, hogy itt egy lavina lesz ebből. Aznap (23-án) délelőtt volt egy nagygyűlés a bölcsészkaron, a színházteremben, ahol Kardos Tibor próbált beszélni az emberekhez, hogy milyen követelések legyenek – és ott fogalmaztuk meg lényegében a hivatalos jelszavakat végleg, és akkor ott bekiabált valaki hátulról, hogy „Menjenek ki az oroszok!” – Halálos csend. Egy pillanatra. És akkor Kardos Tibor félrehajtotta a fejét, úgy, és fuvolázta, tudod, van egy ilyen pillanat… „- Ó, az előttem szóló (fejhangon), nyilván azt akarja mondani, hogy Magyarországon csak magyar egységek állomásozzanak.” És erre óriási taps. Akkor már féltünk egy kicsit, ezt bevenni nem volt hivatalos jelszó a mi szempontunkból. És nem emlékszem, benne van-e ez a bölcsészkar követeléseiben. Lehet, hogy benne van, lehet, hogy nincs, ezt nem tudnám most megmondani.
És akkor gyorsan választottak ott a helyszínen egy tíztagú delegációt, én is benne voltam… – A dékán nem, Kardos nem volt, de a dékán helyettese bent volt. Bezsúfolódtunk két taxiba, mentünk az Akadémia utcába. Különben ezt is megírtam ebben az emlékezésben, amiről már beszéltem, megírta a párizsi Márton Laci is valahol, hogy bementünk, nem engedtek be a fönti tárgyalóterembe, hanem lent vártunk, csak egy embert engedtek be vagy kettőt, olyan tíz percig vártunk, és akkor egyszer csak kirohan Kuczka Péter: „Gyerekek, győztünk!”, kiáltja, tehát a Piros feloldotta a tilalmat – erre, ugye, emlékszel -, és akkor vissza a taxiba, a Petőfi-szobornál már ott állt a tömeg.
Volt nekem egy „rendezőgárdista” karszalagom és nyakkendőm is, de nagyon meleg volt tulajdonképpen ahhoz képest, hogy október 23-át írtunk. Sinkovits ott kezdett szavalni, nem sokkal később… Ja, azzal mentünk el a Pártközpontba, ha nem engednek vissza, ha valami van, ha letartóztatnak, akkor fél háromkor kezdjétek el. Induljatok el, ne törődjetek velünk. Visszaengedtek, voltunk olyan öt-hatan „R”-gárdisták, és hát ez valóban életem legszebb élménye maradt, hogy én adtam meg a jelet arra, hogy a menet elinduljon a bölcsészkar elől október 23-án.
Szóval ilyen értelemben valóban történelmi szerepem volt az egészben. Mondjuk, a szervezés külön dolog, mert a szervezést azt többen csináltuk, de ez volt az a perc: „Indulhatunk”… Tudod. És akkor az a pillanat – hát az tényleg felejthetetlen volt -, amikor jelszavakkal… És már elkezdtünk transzparensekkel, zászlókkal menni, egy csodálatosan kék ég alatt, még a nap is sütött, és akkor elindul ez a menet, az emberek az ablakokban állnak, és sorfalat állnak a Kossuth Lajos utcában, és éljeneznek és sírnak… Hozzá kell tennem, hogy én a forradalom alatt fegyverrel nem harcoltam. Bár volt fegyverünk a bölcsészkaron, és később is a bölcsészek közül sokan lettek nemzetőrök. Később mesélte Konrád Gyuri, hogy én „adtam” neki géppisztolyt mint nemzetőrnek, le is írta valahol mostanában, méghozzá úgy, hogy amikor bejöttek a bölcsészkarra, hogy jelentkezzenek nemzetőrnek, ez már 30-án volt, akkor én azzal a felkiáltással mentem végig a tornatermen, hogy „Srácok, ki akar fegyvert?” Aztán átkísértem őket a főkapitányságra, és ott mindenki kapott egy géppisztolyt. Megvolt a fegyverünk, hogyha megtámadják az egyetemet, akkor használjuk, aztán mint nemzetőrnek, akinek kellett, annak volt, de a forradalom első részében szabadon úgy lehetett jól közlekedni, ha az embernek nem volt fegyvere, mert az oroszok mindig fegyvert kerestek… És megtörtént velünk, hogy kéziratot vittunk, az Egyetemi Ifjúság kéziratait a nyomdába, és az oroszok megállítottak. Akkor az volt az első kérdésük, hogy fegyverünk van-e? Nincs! Továbbengedtek.
Érted, szóval ilyen szempontból ez fontos volt.
Visszatérve 23-ára, közismert a tüntetés útvonala: Kossuth Lajos utca, Bajcsy-Zsilinszky út, Margit-híd… Mire a Bem-szoborhoz értünk, már volt ott egy olyan harmincezres tömeg, plusz még, akik a budai oldalon jöttek a műegyetemistákkal, az is volt olyan tizenöt-húsz-harminc-ezer. Hát a Bem-szobor… Tudod mekkora az a tér, hát oda körülbelül ötvenezer ember fér be.
A lényeg az, én ott elég közel voltam a szobor talapzatához, tekintve, hogy a menet élén mentem, és kvázi vezettem, nem a legelején, de úgy oldalt egy kicsit, aztán beálltam én is mint „R”-gárdista… Ahogy mentünk, a Rákóczi út sarkán, a mostani Károly körúton, nem tudom, hogy hívták akkor… Somogyi Béla út, Tanács körút…
– Tanács körút.
– Tanács körút volt akkor, és újságírók álltak ott, és integettünk, hogy álljanak be a menetbe, és Bajor Nagy Ernő például beállt, és jelszavakat is kreált rögtön…
– És mivel te az egyetemmel mentél, az egyetemista fiatalokkal, emlékszel-e Váci Mihályra? Még nem publikáltam, de megmaradt a naplója 56. október 23-áról…
– Váci teljesen ismeretlen ember volt… Én olyanokra emlékszem, akik… tehát a Kardos Tibor nyilván benne volt, és a tanárok ott képviseltették magukat teljes számban, sőt olyanok is beálltak akkor a menetbe, mint például Kulcsár Pista, aki ugye leningrádi ösztöndíjas volt, a Gerő unokaöccse, és később amerikai tudósító…
– Volt ő moszkvai tudósító is…
– Még oda is mentem hozzá, és mondom: „- mi van, Kulcsár elvtárs, te is itt vagy?” – Elvörösödött, és azt mondta: „- Menj a fenébe…” Szóval voltak ilyenek is. Ezt aztán később nem hirdette, hogy ő is ott volt a felvonuláson.
– Ma már biztosan nem hallgatná el.
– Az más. Akkor csatlakozni akartak a menethez, és mi még az elején féltünk, hogy provokációnak számít az, ha beállnak munkások vagy tisztviselők, bárki más. De akkor már nem lehetett mit kezdeni; úgyhogy én hangosan elkiáltottam magam, hogy „csak egyetemisták vonulnak, de fölveszünk levelező hallgatókat is”. Erre óriási röhögés lett, és beállt egy csomó ember. Megérkeztünk a Bem-szoborhoz. A Bem-szobor, azért volt nagyon érdekes, mert ott akart beszélni Ważyk, Adam Ważyk, a lengyel költő, aki aznap érkezett Budapestre, de nem jutott szóhoz. Ott iszonyatos hangzavar volt, nem volt mikrofon, vagy nem volt elég erős mikrofon, nem lehetett egy szót sem érteni, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Én kérdeztem emberektől, mért ment át a tömeg a Bem-szobortól a Parlamenthez, sokan, akik ott voltak, nem tudták. Én ott voltam, és tudom, hallottam, miért. Egy fiú kiállt oda a szobor alá, és azt mondta: „- Polgártársak – mondta -, polgártársak, itt nincs mikrofon – üvöltötte -, de a Parlamentnél van mikrofon, és Déry Tibor ott fog beszélni hozzátok!” (Tehát Nagy Imréről még szó nem volt. Veres Péter ott volt, mert ő hozta Ważykot magával mint az Írószövetség elnöke. De Péter bácsira nem volt senki kíváncsi különösebben. Ő egy kicsit lejáratta magát.)
És erre ki merre látott, indult visszafelé, illetve arra, amerre lehetett mozogni. Volt ott egy rádióskocsi meg egy teherautó, én azzal a rádióskocsival vagy azzal a teherautóval indultam el, arra gondolván, hogy még a tömeg előtt oda akarok érni a Parlamenthez. Az ment föl az Árpád-híd felé, aztán körbe, be a Parlamenthez. Mit tesz Isten, Tánczos Gábor ül a kocsin. Őt ismertem – nem jól ugyan -, de ismertem a Petőfi-körből, és mondom neki, hogy – „Szevasz, mi van…” – és tele volt a kocsi fiatalokkal, munkásfiatalokkal, talán egyetemisták is lehettek ott, nem kérdeztem. Voltunk vagy húszan, harmincan ott a teherautón, ilyen nyitott platójú teherautó volt, és ott egy kicsit magába roskadva ül a Tánczos, viharkabátban, ha jó emlékszem, ott a sarokban és azt mondja:„Gyerekek, most a Nagy Imre jelszavakat kiabáljátok azok a legfontosabbak!” Teljesen igaza volt, mert ott már mindenfélét kiabáltak. Teljes eufória volt, őrület. Akkor még Sztálin-híd volt az Árpád-híd, ott elkezdték kórusban a fiúk: „Ár-pád-híd, Ár-pád híd!” Na, el volt intézve. Mire visszaértünk az Alkotmány utcába a teherautóval, már sötétedni kezdett, és ott hallottam én először azt, hogy „Ruszkik haza!” Tehát még a menetben a Bem-szoborig nem.
– Ott még nem volt?
– Ott még nem. Legalábbis én még nem hallottam. Énekeltünk összevissza régi demokratikus mozgalmi dalokat, mint a Sej, a mi lobogónkat, meg a Marseillest, a Kossuth-nótát, ami belefért, és mindenféle ötletes jelszavakat, „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán!”, „Sztálin-szobor el innét, a kormányba Nagy Imrét!”
– „Magyar urán, magyar kincs, ehhez másnak joga nincs!” Ez később jött.
– Én találtam ki, hogy „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!” Nem volt rossz. Ezt aztán Engelmayer Ákos (most a varsói nagykövetünk) is megírta egy lengyel folyóiratban. Persze ő nem volt ott. Én pedig nem voltam ott se a Sztálin-szobor ledöntésénél, se a Rádiónál, mert teljesen kimerültem, miután vártuk a Parlamentnél Nagy Imrét egy óra hosszat, és még mindig nem jött, és még mindig nem jött, egyszer csak hazamentem, és lerogytam, és aludtam.
Mire fölébredtem, már hallatszott a puskaropogás…

Forrás: Beszélgetés Gömöri Györggyel az 1956-os forradalomról (Tasi József interjúja. Új Forrás, 1993. június). In: Gömöri György: Egy szigetlakó feljegyzéseiből. Esszék. Magyar Elektronikus Könyvtár.