A röjtökmuzsalyi hajléktalanszállón csak két biztos van. Márpedig az, hogy reggelire és uzsonnára jellegtelen zsíros kenyér a menü. Az ebédet az itteni Idősek Otthonából hozzák, általában híg leves és egy szelet kenyér. Ennek ellenére egyetlen lakót sem láttam lefogyni itt két év alatt. A legcudarabb a szombat és a vasárnap. Egyfelől nincs reggeli kávé, másfelől az ebédet is kiosztják már délelőtt tízkor. A gyomor három óra alatt kiürül, tehát utána hiába korog a gyomor, nincs apelláta. Nyelik az éhkoppot. Ilyenkor a legnagyobb a valószínűsége, hogy balhé törjön ki, ami majd mindennapos erre felé. A kaját nem a hajléktalanszállón osztják, hanem a helyi Vöröskereszt épületében, ami 20 méterre van a szállótól. A Vöröskereszt épülete egyben nappali melegedő is. El lehet tétlenül devernyázni benne reggel nyolctól délután négyig. Látható, hogy sokkal több a hajléktalan, mint amennyi a szállón él. A szállót elkerülők arra hivatkoznak, hogy ott lopnak (igaz), s inkább a szabadban éjszakáznak. Ezeket onnan ismerni meg, hogy nehezen járnak, mert fagyás miatt, különböző mértékben amputálták lábujjaikat. Van aki csak a bokájára támaszkodhat, s van olyan is, akinek maradt még néhány ujja, így cipőt hordhat. Viszonylag sokan vannak, akiknek tőből amputálták az egyik lábát, ezek közül egy csak tolószékben ülve közlekedik, de a másik kettő elboldogul műlábbal és mankóval. Mindenki iszik a szállón, természetesen a nők is, főleg Emma, aki már reggel be tud ócsítani, de annyira, hogy ki kell tenni a szálló elé, hogy átfújja szél .A Vöröskereszt lelke a jó lelkű Nóra, akit puritán negyvenesnek ismertem meg. Jó lelkű asszony. Bár számtalan förtelmet tapasztalhatott a konyhaablakából, nem keseredett bele. A sima berúgást a szállón nem jegyzik, de ha az amputált Lacit hozzák haza tolószéken, összeszarva ,és hugyozva, az már döfi. Ilyenkor megnő a gondozónők munkája is, hiszen a részeget ki kell venni a kocsiból, levetkőztetni, lefürdetni, majd tisztába tenni. Teszik is a dolgukat. Némelyik morog, de a többség megszokta az ilyen baleseteket. Hogy hogy került Norbert a szállóra azt nem tudom. Kopasz, kigyúrt alak volt, csibészes modorral, ami úgy tetszik a nőknek. Hallottam azt is, hogy a tanúvédelmi program keretében helyezték el itt. Kinézetre balhés csávó volt, de el lehetett vele beszélgetni vele normális dolgokról. Állítólag drogozott, mariskát ( marihuana) szívott, kínálta az írót is, de az nem ment ebbe bele. Kimaradt a jóból. A pletykák jöttek és mentek Norbert körül, s egyszerre szinte mindenkiben fellángolt az irracionális düh, és Norbertet kitiltották a hajléktalanszállóról. Maga az intézményvezető döntött így, a galamblelkű Bőr úr. Egy ilyen kiebrudalás nagy retorzió. Ilyenkor a delikvens már nem mehet be régi helyére, csak a bejáratig, ahol nejlonzsacskóba várja őt összepakolt holmija. A kegyvesztés azonnali keserve, hogy fűtetlen, kiürült lakásokban húzhatja meg magát az ember, gondot jelent a mindennapi tisztálkodás. És a magány. Közben felfigyelt az író arra, hogy a negyvenes Nóra egyre mélyebbre ereszti a dekoltázst, feltűnt egy kis rúzs és szájfény, szóval egy tizessel megfiatalodva osztogatta az ételt a rászorulóknak. Egyszer meg is kérdezte Nórát, hogy új fiú bukkant-e fel a háznál, mire Nóra kacagva igent mondott. Már napok teltek el a kiutasítás után. Az író a könyvtárban nyomta a penzumát, amikor délután, munkavégzés után, lement csövelni az iskola és művelődési ház aluljárójába. Ott legnagyobb meglepetésére Norbertet találta, aki egyedül ácsorgott ott. Váltottak nehány barátságos szót. Aztán az író pössentett egyet, elköszönt Norberttől, de még sikerült szembetalálkozni az első randevújára kirittyentett Nórával, aki boldog mosollyal sietett Norbert felé.