Midőn egyszer (átmenetileg) költő voltam

Pontosan emlékszem a körülményekre. Hogy mikor, hol és hogyan történt.
1942 nyarán minket, a vásárhelyi Kollégium nagyobb diákjait kirendelték a falvakba cséplési ellenőröknek. Engem a Mezőség peremére, egy Besztercéhez közeli helységbe küldött az illetékes hivatal. Ahol főként szászok és románok laktak; magyarok alig-alig.
Eddig soha nem jártam ebben a faluban; fogalmam sem volt a helyi viszonyokról. De hamar megtapasztalhattam, hogy enyhén szólva furcsán néznek rám az emberek.
Szíves fogadtatást, bő ellátást, miegyebet eleve nem remélhettem, hisz az volt a rámszakadt feladat, hogy a földműves családok csépelt gabonájáról pontos jegyzéket készítsek, és megállapítsam, törvény szerint mennyi maradhat ebből náluk – házi használatra –, s mennyit kell beszolgáltatni az államnak. Valójában érthető volt tehát, hogy afféle nem kívánatos elemnek tekintettek. Ami mindjárt a kezdet kezdetén abban jutott kifejezésre, hogy senki sem volt hajlandó kosztot adni. Legalább egy-egy meleg levest…
Mit mondjak: szabályosan éheztem. De csak egy ideig.
Volt ugyanis akkor, ott egy kis falusi bolt, melyben „igazi” ennivalót ugyan nem lehetett találni, egyebet sem sok mindent, csak csokoládét, azt azonban bőséggel. És volt a magyar boltosnak egy szép szemű, szőke leánykája, akit Ilonának hívtak.
Nem részletezem az Ilonkával való megismerkedésem és összebarátkozásom mozzanatait; az a lényeg, hogy míg a közelben zúgott a cséplőgép, én, az ellenőr a közeli domboldalon múlattam az időt, kettesben a jószívű leányzóval –, ahelyett, hogy kötelességemet teljesítettem volna. (Ezért aztán meg is kaptam a magamét egy Nádudvari nevű mezőgazdasági főfelügyelő úrtól, de ez már más történet…). Ilonka pedig a boltban, ahol a kiszolgálás körül segédkezett olykor, megtömte kötényének zsebeit finom csokoládéval, mert tudta, mily sanyarú helyzetben vagyok.
Kedvesen érdeklődő kislány volt ez az Ilonka, s egyszer elárulta, hogy szereti a verseket. Erre én felfigyeltem. Mert épp azon törtem a fejemet, hogy miképp tudnám viszonozni, legalábbis méltóképpen megköszönni szívességét.
Szerencsére eszembe jutott Kosztolányi gyönyörű verse: az Ilona. Már akkoriban igen-igen kedveltem Kosztolányi Dezső írásait, nem utolsósorban a költeményeit; az Ilona címűt például „könyv nélkül” tudtam.
És akkor, ott, a domboldalon, elszántan – tán némi fölénnyel – így szóltam Ilonkához; Írtam én neked egy verset, rólad; most elmondom. Kissé érzelgős hangnemben szavalni kezdtem: „Lenge lány,/ aki sző,/ holdvilág/ mosolya:/ ezt mondja,/ a neved,/ Ilona,/ Ilona”. Mikor odáig jutottam, hogy: „Ó az i/ kelleme,/ ó az l/ dallama,/ mint ódon ballada,/ úgy sóhajt,/ Ilona” – a kislány nyakamba borult s ezt suttogta: – Ilyen szépet még senki sem mondott nekem!
– Költő vagy, igazi költő! – tette hozzá, szinte könnyezve a meghatottságtól.
Be kellett volna vallanom az igazat? Bűn volt, amit elkövettem? Nem tudom.
Tény azonban, hogy azóta sem volt részem ilyen őszinte – bár meg nem érdemelt – elismerésben.

Szerkeszti: Bölöni Domokos