Az oszlop, a középső, jó széles, de recseg, ropog, ahogy rálépek, felkapom a lábam iszonyú félelemmel, és ezért a még mellette lévő két finom fiatal fából faragott megtartó Oszlopon lépdelek, a Harmadik onnan Fentről is irányítja lépteim, nehogy elfeledkezzem, hogy csak a földön járjak, és tudjam felfogni végre, hogy a középső Oszlop nem megtartó, hanem a Mélybe húzó, mert épp akkor törik szét a lábaim alatt, amikor a leginkább tartania kéne a piciny, jelentéktelen fizikai súlyomat az ötvenkét kilómmal, igaz a Lelkem mázsányi terhét ő már rég nem bírná el, hanem még az övét is rég rám kötözte, hogy én hurcoljam, cipeljem, mintha lehetne a földi terheket, nem tanulta meg a leckét, hogy a Keresztet mindenkinek magának kell cipelnie, és nincs joga máson erőszakot elkövetni, rákötözni, kényszeríteni, sem arra, hogy szándékosan akkor roppanjon össze alattam, hogy a Mélybe zuhanjak, és én zuhanás közben nem azt nézem, hogy jaj, mi lesz velem, utánam nyúl-e a két megtartó Oszlopom – és igen, ebben még reménykedhetem, mert elkapnak zuhanás közben, utánam nyúlnak, visszarántanak -, és én még menekülés közben is rettegek, hogy a középső Oszlop, nehogy idő előtt a két sarkán a két kapocs – vagy mi tartja még, Istenem, ha hite sincs neki?! – meglazuljon, és messzire elhangzó robajjal omoljon össze és zuhanjon le a Mélybe, hisz alatta már rég zavaros vizek úsznak, áradnak, s akit elkapnak, annak vége…
– Adj Uram, kibúvókat, hogy ne kelljen végignézzem, kímélj meg ettől a látványtól legalább!

(Sepsiszentgyörgy, 1999. augusztus 12.)