Boga Márta: Mi is tüzet raktunk az udvaron
/46 éves, szerkesztő; 1956-ban 13 éves, általános iskolai tanuló/

Nehezen lehetne pontosan megmagyarázni az okát, de az oroszórát nagyon utáltuk. Mindenki. Azt valahogy illett nem szeretni. Mert kötelező volt, mert nagyon erőltették. És a rossz orosz jegyekért valahogy otthon se járt annyi szidás, mint a többiért.
Nyolcadikosok voltunk, amikor az egyik szünetben csak úgy magunktól nekiláttunk szétszabni az oroszkönyveket, füzeteket. Nem mondta, nem biztatott senki. Persze ki tudja, lehet, hogy valamelyikünk látta az utcán, amikor égették a Sztálin köteteket, meg mindent, amiben csak cirill betű volt. A nagy felfordulásban kinek volt ideje válogatni?
Mi is tüzet raktunk az udvaron, hajigáltuk bele az oroszkönyveket. Szaladtak az alattunk járók, hozták ők is. Ha már a nyolcadikosoknak szabad! Valóságos örömünnep volt. Ugráltunk a tűz körül. A tanárok – ez diákszemmel olyan furcsa volt – nem szóltak semmit. Nézték messziről. Amikor az összes könyv elhamvadt, a pedellus hozott egy vödör vizet és ráborította a hamura.
Zuglóban, ahol laktunk, a Bosnyák tér mögött már az első naptól kezdve lövöldöztek. Főleg a Danuvia környékén. A felkelők – voltak közöttük tizenhat, tizenhét éves srácok is az utcánkból – fölmentek a Danuvia tetejére. Az oroszok tankkal vadásztak mindenkire, akinél csak fegyver volt. A fiúk, mint az őrültek, lőtték őket puskával, géppisztollyal, persze pattogott le a páncélról a golyó. Mai fejjel belegondolva teljesen naivak voltak, de hát milyen legyen egy tizenhat éves gyerek! Kitűnő célpontok a Danuvia tetején. Hősiesen tüzeltek a golyószóróval, amíg csak a tankok oda nem pörköltek egyet. Ott, a szűk utcában, a Szugló és az Angol utcákban folyt a csata.
Addig a mozikban szinte csak partizánfilmeket, szovjet filmeket vetítettek, szerintem nemcsak mi, hanem az idősebbek is úgy érezték, hogy hirtelen partizánok lettek. Küzdenek az idegen megszállókkal. Pontosan úgy osontunk a falhoz lapulva, úgy kúsztunk a földön, ahogy a szovjet partizánoktól tanultuk.
Éppen ott voltam, amikor a tank kilőtte a golyószórós fiúkat a Danuvia tetején. Sziszegtek az orrunk előtt a golyók. Álltunk a kapualjakban, bemenni egyik házba se tudtunk, belülről hirtelen bezárták az ajtókat. Sikoltozás, sebesültek, halottak, köztük sok gyerek. Hiába magyaráztak a szüleink, hiába tiltották, mindig az utcán voltunk.
A második vagy a harmadik napon az egész család leköltözött a pincébe, a szomszéd Reanal gyárban. Odabújt az egész környék. Iszonyú tűzharc volt a környéken. Az oroszok meg az ávósok próbálták kifüstölni a felkelőket. Nem számított semmi, belelőttek a házakba is, ha úgy gondolták, ott rejtőznek a fegyveresek vagy ha valahonnan rájuk lőttek.
Kik voltak a felkelők? Főleg munkásgyerekek, még kamaszok is, meg a vagányabb felnőttek. Néha az utcasarkon osztották a fegyvereket. Teherautóról. Aki többet tudott szerezni, az elvitte oda, ahol gondolta, hogy szükség lesz rá. A Baross térre, a Corvin mozihoz és hozzánk, Zuglóba is, ami szintén nagy ellenállási központnak számított. Én úgy tudom, hogy a Rákos-patak oldalába beásott felkelők tartották legtovább magukat. És erre még évek után is büszkék voltunk…
Jöttek teherautókkal a karszalagos felkelők és adogatták le a puskákat. Túlságosan fiatal gyereknek persze nem adtak, de egy izmosabb, fejlettebb kamasz már kaphatott. Azt mondták, szükség van mindenkire.
Persze mi, gyerekek is szereztünk fegyvert… A halottak mellől. Megpiszkáltuk a hullákat, nincs-e náluk pisztoly. Borzasztó volt. Szétlőtt, megfeketedett halottak, több napon át temetetlenül az utcán. Terjengett a bűz, egyszer össze is hánytam magam. Gyerekfejjel az volt a legborzasztóbb, hogy olyan feketék voltak és a legtöbb rettenetesen nedvedzett…
… Irtóztunk, de a kíváncsiság újra meg újra kivitt az utcára. Teljesen természetes volt, hogy harcolni kell a szovjetek meg az ávósok ellen. Hiszen éveken át, nagy csöndben ugyan, de mindenki szidta őket. A gyerek persze meghallja az ilyesmit, hiába próbálnak vele valami mást elhitetni, mert félnek, hogy elszólja magát. Mindenki elégedetlen volt. Mai szemmel nézve szörnyű nyomorban éltünk. A háború után volt egy kis fellendülés, mindenki reménykedett, de aztán sikerült megint rövid idő alatt tönkretenni az országot. Anyám munkásnő volt a Danuviában, de annyi pénze sose volt a családnak, hogy normális téli tüzelőre fussa. Álltunk sorba a gyári faforgácsért, szombat délután meg a főmérnök elvtárshoz járt anyám takarítani. Nyomták a süket szöveget a munkáshatalomról, a proli meg éppen hogy megélt. Emelték a normát, ahogy csak tudták.
Mindenkinek megvolt a maga panasza. Annak is, akinek azelőtt se volt semmije, meg annak is, akitől elvettek valamit. Prolikörnyék volt a miénk, de azért szakmunkások is laktak arra jó néhányan. Akik a háború előtt még szépen éltek. Az egyikük például egy kis szatócsboltot nyitott a feleségével. Persze azt is államosították. Na, gyűlölték ám ők is az egészet. A Dobos bácsi azonnal bele vetette magát a harcokba, szegény felesége sose tudta, hol van…
Amikor szereztünk fegyvert, elhatároztuk, hogy mi is kinyírunk néhány ávóst. Ez látszott a legszebb kalandnak! Az ávós volt a gonosz ember, aki az oroszok szolgálatában nyomorgatja a magyar népet. Olyasmi, mint a janicsár a törököknél. Az egyik legjobb barátom, egy fiú a házból, piros csíkos nadrágban hazaszökött a Rákóczi katonaiskolából, amit nem sokra rá föloszlattak. Ő hozta a pisztolyt az iskolából. Amikor megtudta, hogy a pedellus néhány hónappal azelőtt valamiért megpofozott, kijelentette, hogy lelövi. Bolond, vásott gyerekek voltunk, talán meg is teszi, ha rátalálunk. Szegény pedellus, nemrégiben láttam, nagyon megöregedett. Mindig eszembe jut; ha akkor a Sanyi megtalálja…
Egyébként is volt valami bosszú jellege azoknak a napoknak, mindenkiből föltört a feszültség, a sérelmek, és szeretett volna elégtételt venni. Ezért lincseltek az emberek. Elvadult dühükben mindenért elégtételt akartak szerezni.
Gyorsan elterjedt a benzinespalack-módszer, amivel ki tudták füstölni a szovjet tankokat. Leköpték a megszenesedett kiskatonákat is. Persze főleg azok, akiknek megölték a gyereküket, férjüket. Sírva szitkozódtak az asszonyok. A magyar holttesteket viszont telerakták virággal…
Olyasféle emlék maradt meg bennem, hogy állandóan zeng a Himnusz. A Bosnyák tér tele van halottakkal, a drótokon óriási szürke hangszórók himbálóznak és recsegve szól belőlük a Himnusz… Fehér őszirózsát raknak az elesettekre, de rengeteget ám, teljesen beborítják őket. Bőgtem. Úgy, mint két héttel azelőtt a moziban, egy szovjet háborús filmen. Igy lett kerek a világ.
Villamosok egyáltalán nem jártak, buszok nagy néha, egyik nap igen, másik nap nem. Gyalog csavarogtunk mindenfelé. Bementünk Zuglóból a Köztársaság térre. Másnap, az ostrom után. Először azt hittem, havazott, mert hirtelen fehérnek láttam mindent. Tele volt a tér papírokkal, a sok-sok kidobált iratot ide-oda fújta a szél. A lelőtt ávósok még mindig ott feküdtek, beborították őket is a papírlapok.
Éppen egy hatalmas exkavátorral kezdtek ásni, amikor odaérek. Mindenki azzal kopogtatta a földet, amivel tudta, várták, hogy talán a föld alatti börtönökből visszakopog valaki. Néha szinte már mi is hallottuk, talán mert annyira hallani akartuk. Iszonyú volt, az izgalomtól félőrült volt mindenki. Körben a fákon meg lógtak a felakasztott ávósok. Akár egy középkori látomás. A megvadult nép föld alatti börtönöket keres a város közepén, fújja a rengeteg papírt a szél, fölkavarja, ledobja, az ávós hullák meg himbálóznak az ágakon… Az Emkénél, a szétlőtt éjjel-nappali közért előtt mi is meglepődtünk a becsületpénztáron. Ami kevés áru megmaradt, azt kirakták, az árát pedig mindenki becsületesen bedobta egy tányérba. Az első napokban még mindenki nyugodt volt, de aztán sokszor kitört a pánik. És bizony fosztogattak is. Senki sem tudta, mi lesz holnap: vitték, amit csak láttak.
Mi is vittük. A Komócsi utcában éppen ott voltunk, amikor föltörtek egy raktárat. Addig sündörögtünk, amíg csak a kezünkbe nem nyomtak valamit. Egy szépen leszögezett faládát, el se tudtuk képzelni, mi a csoda lehet benne. Narancsra vagy csokoládéra gondoltunk, szidtuk az ávósokat, hogy ezt is elrejtették előlünk. Ez onnan jött, hogy ismertünk egy gyereket, akinek az apja ávós volt. Ő kínált meg bennünket életünkben először naranccsal… azelőtt talán egy évvel…
Mi volt a ládában? Nagy nehezen fölfeszítettük és csúnyán meglepődtünk. Marmelád! Hitler-szalonna! Az iskolában a leves mellett gyakran ez volt az ebéd. Rácsaptak egy vastag szeletet a kenyérre, nesze, egyed! Odavágtuk a falhoz és megesküdtünk, hogy majd mi szerzünk az ávósoktól narancsot. Csak éppen azt nem tudtuk, hol rejtegetik…
… Néha az utcasarkon élelmiszert meg gyümölcsöt osztogattak. Ingyen. Följöttek faluról, megálltak, és aki arra járt, annak adtak. Igy támogatták a pesti felkelést. Még az utolsó napokban is láttam kocsit, amelyik kiment a Rákos-patakhoz, a beásott felkelők állásaihoz, hogy legyen nekik mit enni, ki tudjanak tartani.
Ha osztották az élelmet, mindig odaszaladtunk. A gyerekek a legtöbb helyen soron kívül kaptak. Ha valaki morgott ezért, akkor rászóltak: A gyereknek fontosabb! Sokszor mi vittük haza a kaját. A szüleink örültek is, meg nem is. Állandóan rettegtek, hogy valami bajunk esik. Ma már persze nem csodálom, hiszen ropogtak a fegyverek, süvítettek a golyók, de ez nekünk akkor valahogy természetes volt…
Jóban voltunk a karszalagosokkal. Nagy, fellobogózott teherautókon járták a várost és ha valahol valami keveredés támadt, leugráltak és rendet próbáltak csinálni. Diákok és fiatal munkásgyerekek voltak. Néha még az asszonyokat is szétválasztották, ha hajba kaptak az élelmiszerosztáskor…
Kalandként fogtunk föl mindent. Végre nem volt olyan unalmas az élet! Rengeteg gyerek kószált, ezért is volt szemétseg tankkal lőni a szűk utcákban, például az Angol utca és a Szugló utcakereszteződésnél. Ott ahol most az IPV székháza van. Annak a helyen pékség, oda jártunk kenyérért… Azt is szétlőtték tankkal. Később ugyancsak arrafelé, találtunk rengeteg lőszert. Elhatároztuk, hogy mi is fölrobbantunk valamit. Kiszedtük belőlük a lőport, a Danuvia előtt beleraktuk egy villanyoszlop aljába. Meggyújtottuk és rohantunk. Akkorát robbant, hogy az egész utca szaladni kezdett. Azt hitték, máris visszajöttek az oroszok. Pedig az csak néhány nappal később történt…
Amikor visszajöttek az orosz tankok, válogatás nélkül lőttek mindenre. Tüzeltek rájuk is, csakhogy a felkelőknek, legalábbis Zuglóban, nem voltak tankjaik. Zsákmányolni nem lehetett, legfeljebb benzines palackkal fölgyújtani.
A Bosnyák téren még a kistemplomot is szétlőtték, a mai postahivatal helyén. Engem még abban kereszteltek. Szétlőtték azt az épületet, amelyik a piac mellett, a mai élelmiszerbolt helyén állt. Rengeteg zuglói meghalt. Főképp a felkelők. Napokig tartották magukat, állítólag a zuglóiak bírták legtovább. Elsősorban azok, akik a Rákos-patak oldalába ásták be magukat. Mindig szégyelltem magam mások helyett, amikor azt olvastam, hogy a felkelők bűnözők voltak, börtönből szökött rabok, meg olyanok, akik a régi rendszert akarták vissza. Persze, a munkásfiúk! A zuglói üzemekből. Sokat ismertem közülük. Vagány gyerekek voltak.
Amikor már látszott, hogy reménytelen a helyzet, éjszaka eldobálták a fegyvereket és szétszéledtek. Sokan disszidáltak közülük. Tíz év múlva jöttek haza jó nagy autókkal…
Még hónapok múltán is figyeltük a rádiót, üzennek-e haza valamit. A környékbeli zuglóiaknak külön jelszavuk volt. A megegyezés szerint az üzenet elején ezt kellett elmondani: „Zugló ország, Rex kastély! Zugló ország, Rex kastély! Csucsu a szabad világba érkezett.” Én nem tudom, hogy terjedt el Nyugatról, hogy az a szabad világ, de minden gyerek csak így mondta. Egy darabig számotuk, hány zuglói srácnak sikerült kijutnia, de aztán úgy tizenöt körül abbahagytuk.
Sokan persze hónapokig figyelték az adásokat. Hiszen aki üzent, az biztos életben maradt. Azt nem lőtték le útközben, nem fogták el a szovjetek, nem deportálták…
Decemberben ott voltam az asszonytüntetésen is. Azt hittük gyerekfejjel, hogy minden újra kezdődik. Ment sok asszony, azok, akiknek elesett valakijük, talpig fekete ruhában. Sok ablakban égett a gyertya. Tolták a gyerekkocsikat. Nem kiabált senki. Néma tüntetés volt. Vonult a menet, körbe-körbe pedig rengeteg szovjet katona. Nagyon sok tatár, kalmük meg mit tudom én, micsoda. Ők is némán nézték a menetelő asszonyokat. Nem tudom, értettek-e valamit. No és a pufajkások. Néztek maguk elé, markolták a géppisztolyt.
Valamikor november közepén kezdődött újra a tanítás, körülbelül akkor, amikor a sztrájkok véget értek. Mi úgy sztrájkoltunk, hogy továbbra se tanultuk az oroszt. Nem volt emögött mit tudom én, milyen politizálás, csak hát valahogy mi is tiltakozni akartunk. Hiszen körülöttünk mindenki tiltakozott a szovjet bevonulás ellen, meg aztán kapóra is jött a dolog, hiszen amúgy is utáltuk. Én annyira komolyan vettem a fogadalmat, hogy tényleg soha többé nem tanultam oroszt! Sőt egy ideig hivatalosan is reménykedhettünk, mert még Kádár is megígérte egyik beszédében, hogy eltörlik a kötelező orosz tanulását. Meg akarta nyugtatni a kedélyeket. ígérgetett.
A nagy fogadalomra aztán éveken át ráfáztam. A Radnóti Gimnáziumban olyanok közé kerültem, akik addig egy olyan iskolába jártak a Gorkij fasorban, ahol mindent, de mindent csak oroszul tanultak, még a szünetben is csak oroszul szabadott beszélgetni. Ők persze a Radnótiban mindig ötöst kaptak. Engem viszont kész csoda, hogy nem buktattak meg, nem rúgtak ki, hiszen meg se nyikkantam, pontosabban néha mondtam egy-egy szót, de akkor az egész osztály dőlt a röhögéstől. A tanárok szerintem egy kicsit szolidárisak voltak velem, mert év végére mindig megkaptam a kettest. Csak az érettségin buktam meg, az idegen elnök előtt már nem lehetett megbundázni a dolgot…

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989