…A vágást nézte nagyanyám halott nagyapám kezén, és emlékezett rá, mennyire szerette ezt a férfit, amint átvérzett kötéssel a csuklóján eregette gyanúsan fénylő szemmel a füstöt. „Igen, ez ő” – nézett le a sebre, amely fehéren hirdette, hogy nem mindent mos el az idő…

Hogy siratta-e és mennyire, meddig, nem tudom. Bizonyosan siratta, hiányzott neki, gondolt rá, de mégis – döbbenten eszmélek rá, ahogy visszaidézem nagymamám öregségében is szép, tiszta arcát, hogy soha nem láttam masszívan szomorúnak. Pillanatai voltak tán a csüggedésnek, egy megremegő szájszél és egy villanásra elpárásodó szemüveg, de ő valójában szinte mindig egyensúlyban volt. Nagy kalandornők profizmusával sétált a magányos öregség hajójának hűvös fedélzetén, széttekintett a végtelen tengeren, és hogy már nem várt rá kikötő, csak valami ködbe vesző, homályos sziget, ahol végleg le kell szállnia, ez csöppet sem akadályozta abban, hogy addig is elgyönyörködjön a napfelkeltében, nagyokat szippantson a víz illatából, és mindenesetre egyenes tartsa a derekát. Aztán persze
ahogy telt az idő, kezdte elveszteni a navigációs biztonságát – és akkor Lili lányáékhoz költözött – először csak télre, hogy ne kelljen fűteni a házat (amit nem is tudott volna már), aztán végleg be a városba. Hogy ott volt a közelben, többször láttuk, de a fiatalok isteni önzésével nem annyiszor, mint kellett volna. Mindenesetre soha nem tett szemrehányást. Ha jöttünk, örült, kérdezett, tanácsot adott, fésült,
simított, vasalt. Nem ítélkezett. Nem minősített – minket nem. Persze nem mindenkivel volt ilyen kíméletes, de a feltétlen elfogadás melegében jó volt kicsit elüldögélni annak, akinek olyan bonyolultra sikerült a gyerekkora, mint az enyém meg a nővéremé. Hosszú élete során a legnagyobb feladatot is a rá jellemző eleganciával oldotta meg – szépen, észrevétlenül öregedett meg, hogy aztán lassan visszaringjon az a képzeletbeli hajó a jelen szélességi fokából az édes, hullámzó múlt hirtelen tisztán felcsillanó vizére, és ott lehorgonyozzon végleg. Eltévedt az időben, vagy választás volt ez, mert egyre kevésbé volt köze a világhoz, amiben reggel unokája a mobiltelefon csörgésére ébredt, ő meg nézte a lentről egyre sűrűbben elhúzó autók fénycsóvájának játékát a lakótelepi lakás tapétáján, amit rettentő ízléstelennek talált? Ha ismerte, bizonyosan értette és értékelte is volna az Oscar Wilde haláláról szóló anekdota kifinomult báját, miszerint a koszlott párizsi szállodában az író halálos betegen befordult a fal felé, és utolsó mondata ez volt: „Vagy én megyek, vagy a tapéta…” Ő oda tartozott, ahova Oscar Wilde – oda, ahol a részletek finom rendje túléli a meggondolatlanul tolakodó, önhitt, nagy tragédiákat, amelyek túlságosan biztosak a dolgukban. Oda tartozott, és ez megtartotta – mert nemcsak az ördög bújik meg a részletekben, hanem az élet sugaras angyala is.
Utolsó éveiben már nem dobta át semmilyen hullámverés a jelen partjainak közelébe.
Emlékszem, amikor egyik karácsonykor nővéremék nappalijában üldögéltünk. Kicsi
göcsörtös, májfoltos öregasszonykeze az enyémet szorongatta, de aki inkább kapaszkodott, istenemre, nem ő volt.. Zajos családi délután volt, Lili férje nagy hangon viccelődött, mi nevettünk, és nagyanyám is, mert ő a jelenben ugyan már nem vett részt, de értelmes dolgokban, nevetésben – igen. Többször egymás után megkérdezte, férjnél vagyok-e, és vannak-e gyerekeim. Nem akartam felismerni, hogy hiába válaszolok, s újra és újra elmondtam, hogy igen, és a lányok már viszonylag nagyok. Kék szeme kikerekedett a kíváncsiságtól, csak úgy záporoztak rám a kérdések – hogyan, mikor, miért, mi a nevük, mit csinálnak. Elmondtam, és nem tettem hozzá, hogy „de nagyi, hiszen tudod.” Erre ma is jó gondolnom. Aztán egy kis idő múlva újra megkérdezte: „Csillukám, neked vannak gyerekeid?” Elnéztem a pezsgőtől felhevült arcokat, akik holnap síelni indulnak, csekket fizetnek be, szilvesztert szerveznek, és megreklamálják a rosszul működő mosogatógépet. Nem hallottam a hangjukat, csak ezt a hideg kis kezet éreztem, amelybe még most is
kapaszkodni vágyom, pedig lám, már integet nekünk. Talán nem válaszoltam újra, vagy csak röviden, nem mintha nem lett volna hozzá türelmem, de megértettem, hogy nem kell. Csak fogni ezt a kezet, azt kellene még, amíg lehet.
Az asztal mellett, ahol ültünk, lépcső vezetett fel, a gyerekek fel-lerohangásztak, és azt hiszem, nagyanyám nem is annyira őket érzékelte, csupán a forgalmat, a mozgást, a testek suhanását, nővéremék nappalijának tágas eleganciáját. Megszorította hideg kis kezével az enyémet. „Csillukám, egy szállodában vagyunk? – kérdezte.” „Nem” –feleltem, és próbáltam nem elcsüggedni. Egyébiránt nem hiszem, hogy túl sok szállodában megfordult volna életében. Fiatal lánykora erre nem nagyon adott alkalmat, aztán meg asszonyéletében sem látom sem fényképen, sem egyéb emlékekben a nyomát olyan kirándulásoknak, amelyek hotelszobák kényelmes karosszékeibe vetnék magukat. A monarchia hangulatát idéző patinás szállodák előterébe nem ők ejtették le bőröndjeiket, hogy bejelentkezzenek, aztán egy közös sétával feltérképezzék a környéket. Azt hiszem, leghamarabb a hatvanas évek végén aludt hotelben, valahol a távoli Svédországban, amikor végre meglátogathatták a fiukat. Minden bizonnyal méltányolta a skandináv vendéglátás hideg profizmusát, bár nem hiszem, hogy túlértékelte. Az elegancia genetikus képessége volt, természetes közegként követte őt, bárhol is volt. Azért sejtem, hogy egy fotocellás ajtó, egy távirányitós tv, egy csupa ablak, csupa növény pihenősarok a szálloda folyosóján nem tévesztette el a hatását. Némi összehasonlítást végezhetett is később, amikor növekvő évszámainak kerek évfordulóit – elsősorban nyugatra szakadt fia nagylelkű finanszírozásával – a család a fehérvári Velence szálloda kistermében ünnepelte meg. De nem hiszem, hogy ilyesmi akkor az eszébe jutott. Úgy rémlik, ő, az ünnepelt volt talán a leginkább kívülálló ezeken a családi vacsorákon, ahol a jelenben hajózók rövid időre befutottak ugyanabba a kikötőbe, átrándultak a másik fedélzetre, megcsodálták a kis matrózokat, letelepedtek egymás mellé, értékelték az utakat, a széljárást, a kilátásokat, s a kellő mennyiségű alkohol után a rokonság labilis tagjai nagyhangú, izgatott, érzelmes jelentekbe fullasztották az estét, melynek igazi tartalma a köszöntő szavak és ajándékok nyitánya után végképp elenyészett. Talán nem is lehetett ez máshogy, minthogy ezeket a családi születésnapokat nem ő igényelte igazán. Ő volt az ismerős lépcsőház, ahol összefuthatnak a lakók, akik egyébiránt nem nagyon érnek rá, de alkalmanként örömmel köszöntik egymást annak kockázata nélkül, hogy aztán be kellene a másikat invitálni a lakásukba. Ő – túl a
nyolcvanon – távoli mosollyal ült az asztalfőn, türelmesen és idegenül. Igen, azt hiszem, ha a szállodára gondolt, olyan helyre gondolt, ami ideiglenes, bármikor elhagyható, úgy, hogy hátra sem néz az ember. Egy hely, ahol kényelmes, megnyugtató az élet, és bármikor feladható. Ahol az ember idegen. Nem fájdalmasan, szenvedve, csak amúgy tárgyszerűen. A helyzetből adódóan. Hogy a kilencvenhez közeledve ilyennek érezte unokája karácsonyi pompában csillogó nappaliját, ma már értem is. Hiszen idegen volt ott, abban a zajos, igyekvő, terveket szövő, perspektívákra vágyó világban, tenyere sötét kis barlangjában ott szorongatva a múlt aranykulcsát, ami nem illett ott semmilyen zárba bele. Ott sem, máshol sem. Az élet szálloda lett, mindig távozásra kész bőröndökkel a sarokban, s azzal a bizonyos fájdalommentes, tágyszerű idegenséggel. Oly mindegy volt, éppen hol, melyik épületében talált szabad szobát. Hogy ez Lili lánya lakótelepi lakásában vagy a csákvári nyugdíjasházban volt-e, nem nagyon érdekelte, és ez persze jelentősen megkönnyítette azok helyzetét is, akiknek fontos volt, hogy nyugodtak lehessenek felőle. Nem lehetett egyedül hagyni, mert a szobaszámokra már nem emlékezett, és a kulcsokkal sem törődött, kivéve azt az egy aranyszínűt, ami mindig ott lapult a tenyerében…Csákváron kellő mennyiségű pénz fejében tényleg figyeltek és vigyáztak rá. Muszáj volt ott lennie – nem értünk rá. Mentségünkre legyen mondva: ő sem ért nagyon ránk. Túlságosan sokan látogatták a múltból. És ha valaki a jelenből érkezett, hamar felmérte, hogy nincs értelme a bűntudatnak. Nem volt egyedül, pontosabban velünk volt csak egyedül vagy még pontosabban igazából mi maradtunk
egyedül, miután elhajózott a jelen partjaitól.
Tündöklő, téli napsütésben látogattam meg egyszer a csákvári nyugdíjas otthonban.
Karácsony után volt, s túl az azzal járó érzelmi zűrzavaron, látni akartam azt a kedves, szép arcát, és elbeszélgetni vele. Kicsit szorongtam – vizelet- és öregségszagra számítottam a folyosókon, a magány és elesettség szinte anyagiasult jelenlétére. Nehezen is találtunk oda, keringtünk a napban szikrázó hótól szinte vakon. Aztán megtaláltuk – régi, de karbantartott kis kastélyszerű épület volt. A rendszerváltás előtti világ kivételes vállalkozásaként pulzált magánpénzből. Elég komoly összegért lehetett itt kis apartmant és napi 24 órai szakszerű
odafigyelést kapni, és az alkalmazottak komolyan vették a dolgukat. Ahogy beléptünk a hallba – 3 nagy ablakon csorgott be a decemberi nap ragyogása –, a rendben működő dolgok csendes , fölényes derűje csapott meg. A recepciószerű pultnál madárcsontú, hófehér hajú asszonyka beszélgetett egy szép arca romjait még sikeresen összetartó, középkorú nővel, aki azt mondta kedvesen: „Marika, ma máshogy fésülte a haját. De érdekes. Így egészen máshogy fest.” Szerettem ezt a természetességet – semmi felfokozott, ellenszenvesen igyekvő kedvesség, semmi lekezelés, otromba szóadakozás. Azt is szerettem, hogy Marika volt, és nem Marika néni, pláne nem „ mama”. (Ha arra gondolok, hogy apámat a kórházban „papának” szólították, még ma is összeugrik a gyomrom és vér zúdul a fejembe…) Marika
egyébként kényelmes, tiszta ruhában volt – nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem bontotta meg ezt a képet sem egy felgyűrődött gallér, sem egy leevett blúz, sem egy lecsúszott vagy futó harisnya. Kötött kardigánja nagy zsebéből fülhallgató zsinórja kandikált elő, valószínűleg egy kisrádióé. Megigazította a haját a recepciós kedves szavaira, s látszott, örül a dicsérő szavaknak, mint egy gyerek. Aztán elcsoszogott – valószínűleg valamilyen társalgó vagy ebédlő irányába. Mindenesetre valamilyen készülő étel kellemes illata felé…
A recepciós most felénk fordította kedvességét, és megkérdezte, kit keresünk. Amikor
megmondtuk, még jobban felderült az arca.
– Idus néni rokonai?
Szíven ütött ez az „ Idus néni”. Nem kétséges, valamiről lemaradtam – itt napok, hónapok teltek el a tudtom nélkül, ami alatt az én nagymamám ennek az idegen, kellemes nőnek az Idus nénije lett, akit láthatólag szeret. Kedvem lett volna azt mondani neki, hogy csak lassabban, ő az én nagymamám, és ne formáljon rá túl sok igényt. De csak annyit mondtam kicsit ellenségesen, hogy igen, és megkérdeztem, hogy hol találjuk meg.
– A második emeleten van a szobája. A 212-es. Fel lehet menni lifttel is. Ha nem bánják, felszólok a folyosósnak, mondja mrg Idus néninek, hogy látogatói vannak. Ilyenkor ebéd előtt aludni szokott kicsit.
„De tájékozott vagy!” – gondoltam egyre ellenségesebben és lehangoltabban. – ”Fogadok, azt nem tudod, milyen isteni vadast tudott főzni! Ne is reménykedj benne, hogy megkapod tőlem a receptjét!” Nem értettem magamat. A nő őszintén kedves volt.
– Inkább gyalog megyünk – mondtam elutasítóan, amikor meg akarta mutatni a liftet.
– Rendben – mosolyodott el, és úgy, átlát rajtam.
Amikor benyitottunk, nagyanyám ott ült az ablak előtt, a bezúduló napfénybe amúgy is áttetszően fehér haja szinte beleoldódott. Nem fordította felénk a fejét az ajtócsapódásra – már régen megromlott a hallása. A szobában rend volt, nem az ő rendje, köteles rend, kivasalt asztalterítővel, naponta cserélt virággal a vázában. Szépen be volt vetve az ágy is, idegen kéz simítását éreztem a takaró ránctalan felületén. Az ágy melletti kis asztalon egyetlen ismerős, személyes tárgy sem volt, egy rádió állt rajta, a konnektorja nem volt bedugva. „Hol a tévé?” – pásztáztam végig a szobát a szememmel, de nem találtam. Ez lehangolt: nagyanyám nagyon
szeretett westerneket nézni.
Ahogy odaértünk, felénk fordította a fejét, nefelejcskék, kicsit mindig könnyező szemével végigsimított rajtunk:
– Te vagy az, Csillukám? – kérdezte a régi melegséggel, és én bizakodni kezdtem.
– Én nagyi. És itt van a Feri is, a férjem.
– Hát férjhez mentél, kincsem? – kérdezte felszikrázó örömmel.
– Már régen, nagyi – ültem le elszomorodva. Feri csak állt mögöttem, aztán jelezte, hogy kimegy a folyosóra. Bólintottam. Mindegy volt, hol van – és tudtam azt is, hogy az is mindegy, hogy én itt vagyok. De persze nem nekem.
– Nincs tévé a szobádban? – kérdeztem.
– Nincs – felelte mélységes közönnyel. Semmi köze nem volt már ahhoz a világhoz, ahol valaha annyi örömet szerzett neki egy westernfilm.
– Akkor mit csinálsz itt esténként? – folytattam, de rögtön láttam az arcán, milyen hiábavaló volt feltenni ezt a kérdést. A hotelvendégek független idegenségével nézett rám.
– Mivel foglalkozik az urad, Ancsikám? – fordult felém, és én nem javítottam ki a nevet. Igyekeztem örülni annak, hogy a nővéremmel, és nem egy ápolónővel kever össze.
– Katona – feleltem, mert még mindig képtelen voltam elengedni a realitást.
– Katona… – ízlelgette a szót, aztán sápadt arca hirtelen megszínesedett. – Lánykoromban hozzánk is jártak a közeli laktanyából a tisztek Anyám persze féltett tőle minket, meg Ágikát is…
– Ki az az Ágika? – szóltam közbe, mert még sosem halottam, hogy említette volna bárki.
– Hát az a kis árva lány, akit befogadtunk..
– Erről most hallok először. Milyen árvalány? Kit fogadtatok ti be? És mikor? –
értetlenkedtem.
– Hát egyik karácsony este. Anyám sült kacsát készített, mennyeien csinálta. Bent
segítettünk neki mind, kint meg rettenetesen süvített a szél, szakadt a hó. Aztán egyszer csak ott állt az ajtóban az a kis vékonyka lány, egyszál kardigánban, átfagyva, vacogva. Elkergették otthonról. Nagyon megsajnáltuk, forró vízbe dugtuk, körbeálltuk, elmesélt mindent. Hogy’ sírt anyám! Könyörögtünk neki, hogy hadd maradhasson velünk, de nem is kellett könyörögni igazából, mert amúgy is megesett a szíve rajta… De szép karácsony este volt…
Elég Andersen mesét olvastam ahhoz, hogy tudjam, ki az az Ágika… Nem voltam olyan álnok, hogy megkérdezzem, most hol találom…. Meg persze tudtam is, hol van, ha belenéztem nagyanyám távolba vesző szemébe….És azt is tudtam már, mivel telnek itt az esték….
Kérdeztem tőle még értelmetlenül ezt-azt, de lassan elhallgattam. Elfáradtam abban az igyekezetben, hogy átkiabáljak neki a kerítés túloldaláról a múlt tündérkertjébe, és nem is sikerült, úgyhogy lassan berekedtem – az elnémulásig. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, amikor végre megértettem, hogy minden hiábavaló. Attól kezdve csak néztem ezt a nekem oly drága arcot s rajta a felejtés hűvös ragyogását. „Hát így – gondoltam minden fájdalom nélkül. – „Ha szerencsés vagyok, majd én is ilyen szabad leszek, és már nem fog számítani semmi. És fájni sem” Próbáltam én is elengedni az asszonyt, akihez annyi minden fűzött, és akinek annyi mindent köszönhettem. Lehunytam a szemem, egy pillanatra kedvem lett volna itt ülni örökre.
Később bejött egy ápolónő, aki gyógyszert adott neki. Nagyanyám meglepő módon
felélénkült, és teljesen váratlanul tökéletesen tudatában volt mindennek, bemutatta Csilla unokáját, és még azt is elmondta, hogy a férje katona. Ámulva néztem hirtelen kitisztult szemeit, és ugyanilyen ámulattal hallgattam a kitisztult szavait is. Talán az ápolónőnek a jelenben értelmezhető szerepe hozta vissza egy percre még abból a távolból, ahová végképp kilépett, mindenesetre igyekeztem örülni, hogy egy percre még lát engem, mielőtt újra elfelejt. „Tettünk neked egy kis sütit a hűtőbe! –
és láttam, hogy felcsillan a szeme. „Majd jövünk még!” – ígértem, tökéletesen feleslegesen.
Már nem hallotta, mosolya másnak szólt, talán a süteménynek, de semmiképpen sem
nekünk. Félév múlva pontosan ilyen mosollyal feküdt a kórházi ágyon, lépegetve abba távoli fénybe, amely áthatolhatatlanul körülvette ott a széken, amikor az ajtóból még egyszer visszanéztem rá – rá, aki anyám anyja volt, és anyám halála után kicsit a mi anyánk is.

(Részlet egy készülő családregényből)