A fejedelemnek tehát mindig tanácsot kell kérnie, de akkor, amikor ő akarja, és nem amikor mások akarják; sőt, el kell vennie a kedvét annak, aki tanáccsal akar szolgálni valamiben, amikor nem kérdezte a véleményét; mégis gyakorta kérdezősködjék, s a kérdezett dolgokban türelmesen keresse az igazat; és megértve, ha valaki félelmében hallgat, legyen faggatózó. És sokan, akik úgy vélekednek, hogy valamely fejedelem azért áll bölcs ember hírében, mert jó tanácsadók vannak körülötte, s nem természettől fogva ilyen, minden bizonnyal ámítják magukat. Mert ez általános szabály, s nincs alóla kivétel: az olyan fejedelemnek, aki természettől fogva nem bölcs, hiába adnak jó tanácsot, hacsak véletlenül nem bízza magát olyasvalakire, aki mindenkor vezetni tudja, mint felette bölcs ember. Ilyen esetben jó hatás alá kerülhet, de ez nem tart sokáig, mert ez a tanács hamarosan megfosztaná államától; ha a fejedelem nem elég eszes, hiába van sok tanácsadó mellette, soha egybehangzó tanácsokra nem számíthat, s azokat magától összefogni nem tudja. Tanácsosai csak a saját érdekükkel törődnek; ezen ő változtatni nem tud, el sem igazodik rajtuk. És ennek így kell történnie, mert az emberek mindig rosszak, ha a szükség nem kényszeríti őket az ellenkezőjére. Azzal rekesztem be tehát, hogy akárhonnan jöjjenek is, a jó tanácsoknak kell a fejedelem bölcsességéből fakadniuk, és nem a fejedelem bölcsességének a jó tanácsokból. (Macchiavelli: A fejedelem)

Szerkeszti: B. D.