Megállt a föld­szint/​2 előtt, el­ol­vas­ta a névtáblát: Vágási István. Igen, a festő a fe­leségével és egy szem gyer­mekével. Csöndes, be­fe­le for­duló família. Alig le­het hal­la­ni róluk va­la­mit. Vaj­da Ger­gely most, a névtábla el­ol­vasása után döbbent rá, hogy soha egyet­len képét sem látta a művésznek, nem tud­ja, mi­lyen stílus­ban al­kot, hol állít ki. Ha ő újságíróként nem tud­ja, ak­kor ki tud­ja? Va­jon nem hum­bug Vágási István művészsége? Ci­vil­ben res­ta­urátor a múze­umnál, nem öli meg a mun­ka.

Az egész múzeum inkább csak ve­getál, ásatások­ra, na­gyobb pro­jek­tek­re nincs pénz, úgy hírlik, az al­kal­ma­zot­tak be se járnak ren­de­sen… Úgy­hogy Vágási­nak el­vi­leg ma­rad­hat ener­giája a festésre… El­vi­leg… Ha… Va­jon nem úgy van ő is, mint azok a szánal­mas kávéházi fi­gurák, akik sem­mit­tevésüket álcázzák művészi fog­la­la­tosságok­ra hi­vat­koz­va? Akik hosszú, szen­vedélyes vitába bo­nyolódnak a műal­kotás értékéről, sze­repéről, a művész­sors el­lent­mondásosságáról, de még sem­mit se tet­tek le az asz­tal­ra?
Min­den­eset­re, ezt rövi­de­sen ki­derítem, döntötte el Vaj­da Ger­gely, és erélye­sen ko­pog­ni kez­dett az ajtón. Maga sem tud­ta, hon­nan ve­szi a bátorságot, hogy éjje­li kettőkor csak úgy feldönges­sen va­la­kit. Talán meg volt győződve róla, hogy úgy­sem fog za­var­ni? Talán annyi­ra erőt vett raj­ta a megszállottság, hogy meg sem for­dult ilyes­mi a fejében?
Az ajtó rövi­de­sen kinyílt, Vágásiné pon­gyolásan, ka­rikás sze­mek­kel állt az ajtóban:
– Jöjjön. Ma­guk­nak, férfi­ak­nak min­dig van va­la­mi hülye mániájuk.
– Tessék? – lepődött meg Vaj­da Ger­gely.
– Men­jen csak, a férjem hátul van a dol­gozószobájában. Én, ha be­mennék, biz­to­san za­varnám. Maga talán nem fog­ja…
Ahogy ezt el­mond­ta, meg­for­dult, s be­si­e­tett a hálószobába. Az ajtót in­gerülten bevágta. Szép álmo­kat…
Vaj­da Ger­gely odalépett a dol­gozószo­ba aj­ta­ja elé, és gon­dol­kodás nélkül be­nyi­tott. Vágási Istvánt egy székben ülve találta, épp a festőállványon lévő képet mustrálgat­ta.
– Jó estét, vagy izé… – köszönt neki kissé za­var­tan.
– Estét! – mo­rog­ta Vágási, fel sem nézve.
–Én csak… csak…
–Ühüm…, jó… – vak­kan­tot­ta válaszként, úgy, hogy látszott raj­ta, továbbra sem vet­te észre ki, lépett be. Sőt, talán azt sem, hogy belépett va­la­ki. Aha, iga­zi művészlélek, állapítot­ta meg Vaj­da, majd átfu­tott az agyán a rosszmájú gon­do­lat: ez va­jon a fe­leségével is így kom­mu­nikál? Aztán újra próbálko­zott:
–Látom, dol­go­zik!
Ez, hogy a munkájára kérde­zett rá, varázsigeként ha­tott. Vágási fel­pil­lan­tott, s ahogy meg­is­mer­te Vajdát, te­kin­tetében álmélkodás és öröm je­lent meg:
–Ja, maga az? Észre sem vet­tem! – mond­ta élénken.
–I-igen…
–Ki gon­dol­ta vol­na… Pe­dig már rég…
–Hát…
– Na! Örülök, hogy bejött. Erősen.
– Tény­leg?
–Tény­leg! Fog­lal­jon he­lyet. Többször gon­dol­tam arra, jó len­ne, ha el­beszélgetnénk. Maga értel­mes em­ber. Értel­me­sebb, mint a többség eb­ben a ko­szos lépcsőházban…
Vaj­da Ger­gely be­lebámult a festő arcába. Félhosszú, gon­do­zat­lan haj, mélyen ülő, csil­logó sze­mek, és ha­tal­mas, fer­de orr, amely meg­bon­tot­ta az arc szim­met­riáját, a buján tenyésző torzság érzetét kelt­ve. Vaj­da Ger­gely nem tu­dott el­sza­kad­ni ettől a látványtól. Von­zot­ta a rútság.
– Éppen ezen a festményen dol­go­zom, il­let­ve… – kezd­te Vágási István, de ahogy észre­vet­te a ri­por­ter fürkésző te­kin­tetét, za­va­ro­dot­tan el­hall­ga­tott.
– Tessék csak! – szólt Vaj­da Ger­gely, va­la­hogy úgy, hogy most ugyan nem fi­gye­lek a sza­va­i­ra, de azért maga csak mond­ja.
– Nem tu­dom, ho­gyan foly­tas­sam. Csak ülök itt, és nézem, de nem támad sem­mi­lyen ötle­tem.
– Hű! Ez kínos le­het – mond­ta Vaj­da Ger­gely, hogy mond­jon va­la­mit.
–Ne­kem mond­ja…?
–És…?
– Jöjjön, nézze meg köze­lebbről!
Vaj­da Ger­gely el­fordítot­ta te­kin­tetét a ha­tal­mas, hi­val­kodóan fer­de orról, és a festményre pil­lan­tott. Olaj, kábé százhar­minc szo­roz­va het­ven, a felső har­madában egy lábtól megkötött, fej­jel le­felé belóga­tott em­ber volt ki­ve­hető, lej­jebb csak néhány tétova vo­nal és tátongó üresség.
– Ühüm. És mióta van el­akad­va vele?
– Négy éve…
– Négy… – bólo­ga­tott Vaj­da Ger­gely, mint aki a leg­természe­te­sebb­nek ve­szi, hogy va­la­ki négy éve nem tud be­fe­jez­ni egy festményt.
– Pe­dig min­den nap fog­lal­ko­zom vele!
–Hm…
–Agy­ban leg­alábbis…
– Egy­szer csak ki­pat­tan az is­te­ni szik­ra.
– Én is bízom ben­ne. Azért va­gyok fenn most is. Inkább éjsza­ka szok­tam dol­goz­ni, mert ak­kor nem za­var a külvilág.
Ennél a szónál megállt, aztán – mint aki­nek még eszébe jut va­la­mi fon­tos – kisvártat­va még ennyit mon­dott: – Fe­leségem van és gyer­me­kem, hisz tud­ja.
Vaj­da Ger­gely nem tud­ta eldönte­ni, rájuk (is) vo­nat­ko­zik-e a „külvilág” ka­tegória, de nem akart visszakérdez­ni. Inkább a festmény felöl érdeklődött:
– És miért akadt el?
– Miért? Tu­dom is én…
– Hát ki tud­ja?
– Kérdezzük meg talán a fe­leségem?
Arca torz vi­gyor­ba rándult, ettől orra még na­gyobb­nak, még görbébb­nek tűnt. Vaj­da nem értet­te, ez va­la­mi vicc-e, amin ne­vet­ni kéne, vagy va­la­mi célzás. Za­var­tan köhin­tett, aztán foly­tat­ta:
– Min­den­eset­re, nehéz le­het min­den nap szem­benézne ez­zel a…
– Ne­kem mond­ja?
–Va­la­mi meg­za­var­ta a mun­ka­fo­lya­mat­ban? Az al­kotás-lélek­ta­ni dol­gok…
–Hát…
–Vagy válto­zott a művészi kon­cep­ció? (Vaj­da tud­ta, ilyen­kor jól jönnek az ilyen szak­ki­fe­jezések).
–Válto­zott… va­la­mi na­gyon megválto­zott…
–Bi­zony, az el­telt négy év alatt annyi in­ger érhet­te, hogy már csak azért sem tud­ja meg­valósítani az ere­de­ti elképzelését. Csak va­la­mi egészen mást.
–Hát…
–Mert hát maga már nem az az em­ber, aki négy éve volt!
–Na­gyon nem az! – nyo­matékosítot­ta Vágási.
Vajdának az volt az érzése, másként érti, mint ahogy ő gon­dol­ta. Mint­ha el­beszélnének egymás mel­lett. Mint­ha – állapítot­ta meg némi rosszallással magában – a festő úrnak fing­ja sem vol­na a művészetelméletről. Nem, mint­ha elméleti felkészültség nélkül nem le­het­ne fes­te­ni, de aki négy éve tököl egy festménnyel, attól elvárná az em­ber, hogy leg­alább szak­mai di­lemmái le­gye­nek… A kényes úri festőnek…
Rövid szünet után, mely alatt úgy érez­te, a Vágási talán va­la­miféle tanácsot vár tőle, Vaj­da Ger­gely von­ta­tot­tan megszólalt:
–Saj­nos nem értek különöseb­ben a festészet­hez…, bár a művészetelmélet…
–Nem is szak­mai tanács kel­le­ne!
–Ha­nem?
–Ha­nem? Azt hit­tem, tud­ni fog­ja…
Kínos csend állt be ismét, Vaj­da a vállát vo­no­gat­ta. Már megint ez a hülye hely­zet, dühöngött magában, mint Simánál; mit gon­dol­nak, mi va­gyok én, oráku­lum? Aztán, hogy végre továbblépje­nek, megkérdez­te:
–Egy kis hírverés a sajtóban, például egy in­terjú, segítene túljut­ni az al­kotói válságon?
–Is­ten őrizz! Utálom a nyilvánosságot!
–Értem… Csak gon­dol­tam, hogy adna egy kis löke­tet, biz­tatást…
–S különben is – foly­tat­ta Vágási élénkeb­ben – hon­nan sze­di, hogy al­kotói válságban va­gyok?
–Hát… ugye…
–Elég példa van arra a művészettörténet­ben, hogy egy mű több év alatt készült el…
–Per­sze, per­sze…
–Úgy­hogy…
– Mond­ja: ez alatt a négy év alatt még mit fes­tett? – kérdez­te Vaj­da némiképp meg­gon­do­lat­la­nul.
– Amíg egy festményt nem fe­jez­tem be, nem szok­tam másik­ba kez­de­ni! – vála­szol­ta Vágási István a meg nem értett művész in­gerültségével, úgy, mint aki­nek már ele­ge van abból, hogy ő ma­gyarázza a lénye­get, de a ki­csi­nyes, értet­len külvilág nem akar­ja fel­fog­ni.
Vaj­da Ger­gely rájött, hogy ezt a kérdést már sok­szor fel­te­hették neki, mely kérdés min­den bi­zonnyal kínos számára, épp ezért dühvel reagálja le. A kedélyek le­csil­lapítása végett egyetértéséről biz­tosítot­ta a művészt:
– Ez így természe­tes. Amit az em­ber el­kezd, fe­jez­ze be. Pláné, ha ilyen fon­tos do­logról van szó. (Va­jon tény­leg fon­to­sabb do­log egy festmény elkészítése, mint például egy krump­li­le­vesé? Erre min­den bi­zonnyal leg­alább kétféle válasz ad­ható: például egyik éhe­sen, a másik jólla­kot­tan; és so­rol­hatnánk a di­chotómiákat)
– Igen. A be­fe­jezés belső kény­szer…

A folytatást elolvashatja az eirodalom.ro honlapon

Részlet a Hu­szonnégy című, készülő regényből