Egy időben szokás volt, hogy a tanárok feleségül vették a diáklányokat. A mi osztályunkra rájárt a rúd, az érettségi előtt egy évvel már tudni lehetett, hogy a tizennégyből legalább háromnak bekötik a fejét. Az egyiket elviszi a fizikatanár, aki jóképű pasas volt, de a szabadesés almája pöröllyé változott, mire földközelbe ért, és mindenkit palacsintává lapított. Az egy imádott Sacit leszámítva, aki csütörtökön lenyomja az érettségit, szombaton pedig már az anyakönyvvezető előtt áll, perc múlva mindenki szeme láttára újdonsült férjével csókolózhat. S elmegy Nóri is az alkotmánytantanárral. Az öreg nem éppen fiatal, ez van, s ha Nórinak más nem hiányzik, miközben óvatosan elvégzi az esti beöntést, felolvas a Társadalmi szerződésből, ami úgy működik, mint az állam fenekébe dugott lakmuszpapír. Nem kékül, nem büdösödik.

Egyáltalán nem volt jó, hogy a tanárok így rákaptak a mi szegény, szerencsétlen osztályunkra. Ezzel csak beszűkítették amúgy sem nagy piacunkat. Úgyhogy a műhelygyakorlat-tanárt, aki már a harmadik órán másztatta fel a katedrára Anikót, a magát megjátszó, amúgy a játékokban fantáziátlan szűzet, hogy a tetőablakot nyissa ki, majd csukja be, és aztán csukjon-nyisson ötpercenként, feljelentettük az igazgatónál. Hogy a zsenge szendét tapogatja a tanórán, közben pedig hörög, mi pedig csak ezért nem tudjuk elkészíteni évharmad végére az egy szemétlapátot fejenként, ez volt a műhelyóra és áttételesen a munkára nevelés céltárgya. S ha nem lesz szemétlapát, elmarad az iskolanap, mert az ilyen s ehhez hasonló műremekek a tombolán, még a halászsátorban is megjelentek. A műhely-tanárt azonnal áthelyezték a Hétfákhoz, a kollégium tangazdaságának traktorát kellett karbantartania azontúl, holott szerintünk egészen mást akart karban tartani. A falka boldogan vonított, de ettől még semmi nem változott. A legkívánatosabb falatok közelébe azontúl se mehettünk. Ők, a szépek is tudták, hogy mire számíthatnak egy prűd, ámde állandóan nyavalygó korban, és naná, hogy mindent erre hangoltak. Még azt is, hogy véletlenül se találkozzanak velünk, vagy hogy igazi tanárfeleségként nyújtózzanak-tekergőzzenek a térdig érő fekete pamut alsóban a tornaórán, holott a kérő még nem volt sehol. Ők mégis tudták, hogy meg fog érkezni, s ha orosztanár az illető, akkor Szerjozsa- meg jerevánirádió-viccekkel fogja nagyon szellemesen szórakoztatni a társaságot.

Ezek után nincs miért bizonygatnom, hogy megátkozott osztály volt a mienk. Mi több, a külvárosi lányokról is le kellett kopnunk. Facérok voltunk, hiába mentünk az inasiskola vagy az építőmunkások hírhedt szombat esti báljára, onnan is elvertek. Ezekben az osztálycsatákban a proletariátus csak még edzettebb lett, mi pedig kiütött fogainkat rendszerint a hátsó udvar sötétjében hagytuk. Emlékszem egy kőművesre és nőjére, Zójára, aki feszülő matrózblúzt húzott magára. Vagy mert olyan jól állt, vagy mert nem volt másik neki. Zója rendkívül jó nő volt, azt is megkockáztatom, mint Marina Vlady és Gina Lollobrigida egy ágyban, ami ráadásul éjjel-nappal nyikorog, és a szomszédság nem tud aludni a zihálástól. Minden történet egyformán kezdődött és ugyanúgy végződött. Zója rendszerint a zenekar mellett üldögélt, lehet, kissé már meg is süketült a sok csaó bambinótól, aztán a harsonák rázendítettek a Dianára, és akkor előállt az első áldozat, noha nem tudta magáról. Felkérte Zóját, aki már tíz napja rágógumizott egyfolytában. Valami pesti sráctól kapott egy egész csomaggal, aki meg az amerikai unokatestvérétől kapta, ezt is tudta mindenki, azt is, hogy mivel viszonozta Zója a rágót. Szóval nagy szenzáció volt. Zója rágózott, az illető pedig vagy új lehetett a pályán, vagy hülye, mert odament, felkérte. A zenekar még be se fejezte az árnyas utcán a lomb alatt, és ő összevert képpel, törött orral vagy bordával hevert vérében az udvar kövén, Zója két méternyire a falnál rágózott, a kőműves kingkong abban a pillanatban még lehajolt, és a földön fekvő ingébe törölte véres öklét, azzal mentek be megint, mert a tánc nem állt le. Zója leült a zenekar mellé, veled is megtörténhet egyszer, húzták a rókaképű fiúk, a kőműves, bármekkora marha is volt, felszívódott a tolongásban. De csak a következő hülyéig.

Akkor este, miután elhúzták az Internacionálét, és mindenki mehetett, amerre a szeme látott, Ilonkát kísértem haza. Az Oncsán lakott, a telepet még a magyarok építették, húsz vagy harminc típusházat (szoba, konyha, kamra) a kispénzű állami tisztviselőknek, akik életük végéig boldogan nyögték a részleteket. De mégsem, mert jött a felszabadulás, és Erdélyben többé nem működhetett az Oncsa, két okból sem: mert visszacsatoltak Romániához, és egy kapitalizmusban kidolgozott mégoly sikeres vállalkozás törlesztőrészleteit nem volt hogyan bevételezni a népi demokráciában, majd a szocializmusban. Megálltunk a léckapunál és nem volt mit mondanunk egymásnak. Az összehúzott kartonfüggönyön kirajzolódott az apa sziluettje körülbelül úgy, mint egy XVIII. századi német árnyékrajzon, csak ott seprűs boszorkány ijesztgeti a kisgyerekeket. – Ijesztget minket is eleget, amikor iszik – mondta Ilonka és mintha ott se volnék, belépett a kapun. Én meg indultam vissza a főtér felé. Az utca sötétjéből felbukkant egy alak, korra, termetre hozzám hasonló. – Jól figyelj rám. Ha még egyszer erre látlak, nem viszed el szárazon. Megértetted?

Nem volt mit nem érteni. Másnap ismét az undorral, félelmekkel és megaláztatásokkal színültig megtelő iskolában nézelődtem. Nem is annyira szexuális, mint inkább az érzelgősség iránti vágyunk kínozott. A lányok combját legfönnebb vad képzelgéseinkben simogattuk, erre való a kamasz fantáziája. Azt viszont természetesnek vettük volna, ha egyik vagy másik leáll velünk, meghallgatni modoros ömlengéseinket. A ragacsos érzelmektől blokkolt hasonlatainkat, a légypapír-metaforákat, amibe mi magunk bonyolodtunk bele. Ezek után nem csodálkozom, hogy az osztály lányai tanárainkhoz mentek feleségül