Maszkurák

Köd tekintetében már Európán is túl vagyunk, valahol Albionban. Adventünk nem ért véget, a takarékoskodás, a tartózkodás, a spórlás helyét nem váltotta fel az eszem-iszom, a játék, a tánc, zene, vaskos tréfák sem harsognak, a mulatozásokon ma is csak a krém vehet részt; a szűk hetek, hónapok után nem a pazarlás napjai jöttek el, hanem a holnaptól való rettegés órái nyúlnak a nappallal. Az a munkanélküli, akinek még jogában áll naponta három órát dolgozni segédmunkásként az üzemben, havi 282.800 lej nettóért, nyugdíjba sem vonulhat, mert alig rúgta el az ötvenet, jóllehet 35 szolgálati év áll a könyvében, ez a felebarát nem fog sem felekezeti alapon szervezett bálba menni, sem (pláne) olyan farsangi összejövetelre, amelyet jótékony céllal rendeznek, mert mindkettőre szépen ki kell öltözni, mi több, be kell nyúlni a bukszába. Azt pedig már kiürítették. A postás egyebet sem hoz, mint számlákat, jön a telefondíj, a kábeldíj, érkezik a víz- és a villanyleolvasó, kifüggesztik a „közköltséget”, a nagyi beteg, ápolni kell, a kisebbik fiú tanulna, ha jutna pénz erre is, bánatában nősülni szeretne, de az még több költséggel jár, a feleség szakmunkásból takarítóasszonnyá avanzsált, egy szava nem lehet, ez sokkal jobb, mint a gép melletti meló, legalább pontosan fizet a „patron”. A másik ágon az unokák betegek, és a mamájuk is tüdőgyulladás-gyanús, a doktornő felírja, aztán vagy lesz pénz a gyógyszerre, vagy nem lesz. Az ősz hajú szakit játszó munkanélküli, aki a gyár udvarán napi három órát trógerol nettó 282.500-ért, azzal vigasztalja magát, hogy azt a pénzt orvosságra adja, és közben megtanul ablakot (újra)üvegezni.
Ránk telepedik tartósan a köd, megüli a lelket, az agyat. Gyilkolja maradék kedélyünket. Köd-maszk van rajtunk, a kétezredik esztendő gyászos maszkuráiként mászkálunk ide-oda a hidegben. Mindennapi gondjaink gúzsba kötik szebb gondolatainkat: nem kérdezzük meg soha már, hogy miféle átkos színjátéknak lettünk ismét muszáj-szereplői, ki szerezte ezt a giccses bohózatot, ki a rendezője.
Miért kell egy életen át púposnapra várnunk. Miért van mindig hamvazószerda nálunk.
Reménykedünk báván. Hogy egyszer mégiscsak lemegy a függöny, eloszlik a köd, és kisüt a nap.
És lefoszlik kinek-kinek képéről a maszk.

(2000)

Bölöni Domokos