Közlekedés

Makutyi úr a buszon utazott. Az erdő alól érkező kocsi tele volt fröcskölve vízzel, fojtó porszag terjengett, az üléseket ujjnyi por lepte. Ennek a valóságszeletnek a következő az üzenete: a számítógépgyári végállomáson valaki, bizonyára merő magánszorgalomból, ki akarta seperni a buszt. Ezért locsolta fel előbb. De közbejöhetett valami, például álarcos banditák támadtak a járműre, és Ide a dozsót! üvöltéssel teljesen felborították az önkéntes takarító munkarendjét, úgyhogy minden tétovázás nélkül mondott le emberbaráti céljáról, és adta át koszos kis valutáját a rablóknak, magát pedig a sors akaratának.
Hogy ezután mi történhetett, azt Makutyi úr már nem képzelhette végig, mert valaki hellyel kezdte kínálni, és magyarázkodnia kellett, hiszen ki bolond beleülni az ilyen poros, sárporos székbe. Ekkor még átvillant az agyán, hogy a város főtisztviselői talán helikopteren utaznak, hogy nem veszik észre, mi van itt. Hogy napról napra ugyanott ismétlődnek a közlekedési dugók, anélkül, hogy rendőri jelenléttel és terheléssel könnyebbítenének a gondon.
Vagy hogy miért olyan pipogya a közlekedési rendőrség, hogy eltűri a forgalmat akadályozó parkolást, várakozást a sarkokon is, ahol emiatt lehetetlenné válik a besorolás és a gyors bekanyarodás.
Miért nem bírságolják a másokat veszélyeztető gyalogost, autóst s a taxisok ama részét, amelyik úgy véli, hogy őrá nem vonatkoznak a közlekedési szabályok?
Ezeket ugyanis nemrégen olvasta vagy látta valahol Makutyi úr. Általában úgy szokott lenni, hogy az ember mindent olvas vagy lát valahol. De ez most meg is történt Makutyi úrral.
A penetráns látványszemétre már nem gondolhatott, mert az előbbi egyén, aki közben egy másik, köpcös utassal beszélgetett, hirtelen megkérdezte: nincs-e véletlenül egy fölösleges jegye. Mármint Makutyi úrnak.
Ekkor döbbent rá, hogy hiszen még nem is kezelte a jegyét. Jó, hogy nem lepték meg az ellenőrök. Mert ezek aztán nem sokat lacafacáznak. Egykettőre legorombítják az embert, mi több, le is szállítják, és megbírságolják azonmód. Makutyi úr ösztönösen irtózott mindenféle erőszaktól, ezért előbb gondosan meglyukasztotta a jegyet, majd felmutatta: Íme, uram, egyik fele szabad, azt önnek adhatom.
Az úr szeme felragyogott, dzsekijének zsebéből gyorsan pénzt kapott elő, átnyújtotta, nagylelkűen intett és hangosan is megerősítette, hogy nem fogadja el a visszajáró mintegy négyszáz lejt. Társa, a köpcös, vidoran vette át Makutyi úrtól a jegyet, és kezelte is.
De elfelejtette visszaadni.
Ekkor a kocsi váratlanul megállt, az első ajtó kinyílt, és felkapaszkodott egy mord ellenőr. A két úr mosolyogva mutatta fel az imént még Makutyi úr tulajdonát képező jegyet, Makutyi úr pedig kililult, hápogva próbálta elmagyarázni, mi a helyzet. Hogy ezek ketten itt pimaszul kibabráltak vele.
De az ellenőr nem sokat parlamentérozott, Makutyi úr a Hosszú utcai kis antikvárium előtt találta magát a járdán, és mintha fentről, a szemközti tömbház számos erkélyeinek valamelyikéről szemlélné magát, azt rögzítette, mint valami filmkamera, hogy ott lent az a plüsskucsmás alak, vagyis ő, kényszeredetten tapogatná a pénztárcáját, de már az sincs meg.
Ez lehetett az a momentum, amikor már nem gondolt rá, hogy az útépítők, csatornázók, vízvezeték-építők, gázosok miért nem hangolják össze tevékenységüket akként, hogy ne olyan gyakran bontsák fel ugyanott az utat, fokozván a közlekedési káoszt.
Az sem járhatott már az eszében Makutyi úrnak, hogy a közlekedési morál, akárcsak az adómorál, hosszú évtizedek bírságai és büntetései kondicionáló hatására alakul csak ki.
A kamera azt látta az erkélyről, hogy a plüsskucsmás úr hirtelen összeesik. Az ellenőröket kísérő polgárőr pedig maroktelefonját előrántva hívja a rohammentő szolgálatot, Arafat doktort és embereit.

(1998)

Bölöni Domokos