… Lendvay Évát is, mit tud nekünk elmondani az első versről, a költői kezdetektől, valószinűleg, már nem lett volna ideje tollat fogni, de nagyjából azt mondhatta volna el, ami torzóban maradt önéletrajzi emlékezésében ott szunnyad, pár vallomásos sorban:

„Valószínűleg tulajdonító-ösztöntől vezérelve szeretném minden áron „rögzíteni”, „magamévá tenni” a világot – illetve a világ szépségeit – és – bármilyen is volt – a széppé távolodó múltat. A múlt szép, mindig szép, mivelhogy sikerült túlélni…

Elemista koromban verset írok a pillangóról vagy az estéről. Később rajzolok. Mindig azt, amit valamiképpen szeretnék a magaménak tudni, „megragadni”, hogy el ne illanjanak tőlem: a Fekete-templomot, egy hasonlíthatatlan pillanatában a napnak és évszaknak, amikor az alkonyodó égbolt üvegzölddé halványul. Brassóban április ilyenkor könnyű széllel jelentkezik, amely este hét óra tájt hűvös földszagot, erdőillatot hoz. Apró papírra festek, rajzolok, sokszor órákon át, küszködve, hogy a rossz minőségű, háborús színes ceruzával mindezt visszaadjam. A legnagyobb csoda, hogy tényleg sikerül. Később jövök rá, hogy a művészethez tulajdonképpen semmi sem feltétlenül szükséges, csak maga a művészet.”