Első éves egye­te­mi hall­gatóként 1973-ban je­len vol­tam azon a ko­lozsvári sza­bad­egye­te­mi előadáson, ame­lyen a je­les költő és nagy te­kintélyű iro­dal­mi szer­kesztő, Székely János tar­tott előadást a költészet haláláról. Élő szóban előadott esszéjét a követ­kező sza­vak­kal fe­jez­te be: „Ars po­e­ticám a hall­gatás. Ver­sem – hall­gassák meg, kérem –, ver­sem: a csend.” A hal­lot­tak mond­hat­ni várat­la­nul érték, valósággal megdöbben­tették a nagyszámú közönséget, majd élénk vita követ­ke­zett, emléke­ze­tem sze­rint elsőként Ba­jor An­dor kért szót…

Belátom, Székely János nem az egyedüli volt, aki költőként az el­hall­gatás mel­lett érvelt adott hely­zet­ben. A 125 évvel ezelőtt szüle­tett Olosz La­jost ugyan­csak olyan költőként tart­ja számon az iro­da­lomtörténet, aki az el­hall­gatás kísértésével küzdött fo­lya­ma­to­san. (Po­mogáts Béla) Nem könnyű en­nek tel­jes ma­gyarázatát adni, annyi bi­zo­nyos, hogy ver­se­i­ben például a végzet motívuma mond­hat­ni kez­dettől je­len van, de ez nem közvet­lenül az első világháború és az azt követő össze­omlás, va­la­mint a ma­gyarságot súly­o­san érintő béke­diktátum okoz­ta történel­mi traumával ma­gyarázható, sem nem a költő föld­raj­zi érte­lem­ben vett el­szi­ge­teltségével, a pe­riféria, a kultúrközpon­toktól távoli Kis­jenő visszahúzó erejével. En­nek a szemlélet­nek, en­nek a tra­gi­kus világlátásnak a gyöke­rei bi­zonyára mélyeb­ben ke­re­sendők, éspe­dig Olosz La­jos személyiségében és az esz­mei fejlődését meg­határozó me­ta­fi­zi­kai néze­tek­ben. A fi­a­tal korában ra­dikális el­ve­ket valló lázadó költő har­mincéves korára már olyan életérzések­nek adott han­got ver­se­i­ben, ame­lyek a 19–20. századi mo­dern európai gon­dol­kodás és költészet is­mer­tetője­gyei vol­tak, s például a Nyu­gat első nem­zedékéhez tar­tozó egyes költők műve­i­ben is meg­fo­gal­mazódtak.
Olosz La­jos ver­se­iből nem va­la­mi­lyen meg­határo­zott, konk­re­tizálható do­logtól vagy eseménytől való féle­lem gon­do­latát le­het ki­ol­vas­ni, ha­nem a szo­rongásét, az ő ver­sei az is­me­ret­len, il­let­ve a meg­határoz­ha­tat­lan veszélytől való féle­lem­nek a megszólal­tatói. A költő magányérze­te sem va­la­miféle kiközösítésnek vagy a ki­et­len környe­zet­nek tud­ható be egyértelműen. Amit ő megél, az tu­laj­donképpen egy eg­zisz­ten­ciális magány, mint­hogy azt kell ta­pasz­tal­nia, hogy „beleég az iszonyú való, / hogy hiába ölel­ne, min­den hiába, / mind-mind egyedül van, / amíg él, magában.” (Egyedül, 1920) Ebből a vers­beszédből még a személyesség is hiány­zik, távolságtartóan, egyes szám har­ma­dik személy­ben esik szó a lírai alanyról: „Egyedül érzi magát, aki megy”; „Körülte­kint”; „Hívna va­la­kit, / aki segítne talán csak neki.” Az Éjjel című vers­ben (1921) ugyan közvet­lenül, egyes szám első személy­ben nyi­lat­ko­zik meg a lírai én („Különben egyedül va­gyok.”), de a sivár és az elmúlást idéző külső környe­zet („ta­rolt világ”; „ta­vaszt-fe­lej­tett, végte­len avar sóhajt”), va­la­mint a kiútta­lanság („nincs tovább csapás”) és a remény­te­len vára­kozás ugyan­csak szo­rongást szül ben­ne.
Létköltészet tehát, amit Olosz La­jos művelt a hu­sza­dik század har­ma­dik évti­zedében, amely­nek tárgya az em­be­ri eg­zisz­ten­cia, s ilyen te­kin­tet­ben különbözik az ő lírája a ko­ra­be­li erdélyi ma­gyar lírának a Reményik vagy Tom­pa által képvi­selt válto­za­ta­itól.
Egyik emb­le­ma­ti­kus versét, a Gla­diátor­ar­cot 1921-ben írta Olosz La­jos. Vissza­utal eb­ben egy előző kor­ra, amely­ben még távla­tok nyíltak az em­ber előtt, s ugyan­ak­kor számot vet az­zal, hogy saját je­lenében min­den bezárult, csak egy ke­gyet­lenségig szi­gorú, zord arc­cal, a mar­co­na Életével találja szem­ben magát a lírai hős, mi több, még fel is ve­szi vele a har­cot: „aki férfi, / szemébe néz és kész a harc­ra.” De az efféle he­ro­i­kus, ele­ve ku­darc­ra ítélt küzdel­met is fel­ad­ja a költő, el­ural­ko­dik raj­ta a remény­vesz­tettség. Erről tanúsko­dik az ugyan­csak 1921-ben írt Végzet. A címül válasz­tott fo­gal­mat, a végze­tet meg­személyesítve, me­rev arcúnak fes­ti a költő, s ki­mond­ja, hogy en­nek meg­je­lenése egye­te­mes fe­nye­ge­tettséggel jár: „Lépése az öröklét sötét ősködéből / látha­tat­lan, nyíle­gye­nes úton / ha­lad messze az életünkön át.”
Mély pesszi­miz­musát és végzet­tu­datát nem si­került leküzde­nie Olosz La­jos­nak, ami az­zal járt, hogy egy jó évti­zed­nyi költői je­lenlét múltán már az el­hall­gatást mérle­gel­te, ki­je­lentvén másik jelképes versében, a Bar­lang­homály­ban (1930), hogy „ma­hol­nap már sem­mit sem mon­dok.” Azt is tud­juk azon­ban, hogy egy álomb­eli, végveszélyt vi­zi­onáló költeményének, a Be­omló tárna címűnek (1931) a záró sza­vai sze­rint élt ben­ne a vágy egy sza­bad és em­be­ri élet után. Úgy érez­het­te vi­szont, hogy en­nek valóra váltásához nem a költészet vi­szi köze­lebb. El­hall­ga­tott tehát. A költői megszólalást ezután már ritkán vállal­ta.

www.hirmondo.ro / eirodalom.ro