Sovány, ősz hajú ember volt, mikor 1987-ben nála jártam. Szeme zöldes, bőrkötényt hordott, iparosok módjára.
– Mi volt a mestersége, Jenő bátyám?
– Ácsmesterséget tanultam, de kőművesként kapom a nyugdíjamat.
– Tehát amolyan mindenes ezermester.
– Semmis, uram, immár semmis.
Felesége, Emma asszony ült a kicsi széken, és rázta a fejét: nem olyan semmi család az övék, tisztességgel éltek mindig, hét gyermekük született. Hárman élnek közülük most is. Nem a halál emberei ők.
Sorolják az élő gyermekeket, Jenő kőműves csoportvezető az egyik medgyesi gyárban. Itthon lakik Somogyomban. Neki négy gyermeke van, közülük egy leány már férjhez ment. Annak született egy fiúgyermeke, vagyis az „obsitos” dédunokája. Különös nevet adtak neki: Szilárd-Jenő lett a keresztségben.
Gyanakszom erre a Szilárdra. Könnyű belőle Constantint formálni. Talán az öregnek sem tetszett a névadás. De most már vállalja.
– Nem Konsztantin, hanem Szilárd. Hogy ne dőljön el, álljon szilárdan. Az a baj, hogy hamar eldőlünk…
Kiderült a családi lustrán, hogy Margit lányuknak, asszonynevén Kovács Istvánnénak két gyermeke van, egyikük itt lakik a nagyszülőknél. Erzsébet lányuk, vagyis Dávid Mártonné három gyermek anyja. Kiszámítom, hogy ez összesen tíz unoka.
– Nem érvényes az álma, Jenő bátyám. Nem fogy a család.
– De a falu igen. Tudja, valamikor 1930-ban kocsis voltam, vittem a jegyzőt, Miklósy Árpádot Eczelre, a vasútállomásra. Kérdeztem tőle, mert akkor is ez izgatott: hány magyar él összesen Somogyomban? Azt felelte, hogy négyszáz. Majd kijavította magát: pontosabban, 401. Mert tudta, hogy az az egy lélek is számít Somogyomban.
Nagysokára meg is magyarázta:
– A kicsit mindig ütik. Minél kisebb, annál inkább.
Unokája, Péter József jött haza az iskolából.
– Táti, egy bús hírt mondok magának.
– Mit, fiam?
– A tanító úr meghagyta, hogy többet egy szót se merjünk kiejteni magyarul, mert nagy baj lesz belőle.
– Így mondta?
– Így bizony. Táti, akkor most már hogy beszéljek?
– Magadban, fiam, az a leghangosabb beszéd.
Így vigasztalta az unokáját, pedig a szíve megtelt reménytelenséggel. És feljegyezte, hogy mindez történt 1986. június elsején. (Beke György: A költő és a krónikás. Derzsi Sándor és Péter Jenő küldetése)

Szerkeszti: B. D.