A hatvanas években jártunk, az előző évtized forradalmi öntudattól és vértől vörös horizontja fölé egy szelídebb ég kezdett magasodni, s a háttérben a mozgalmi dalok férfikórusának tagjai meghökkenve kapták fel a fejüket a nyugatról érkező és egyre hangosodó rockzenére.
A technika elkezdte mai napig is tartó száguldását – és a dologi világ csábításainak apám sosem tudott ellenállni. Így aztán terv éppen volt elég – tranzisztoros rádió, tv, kocsi, magnó – és így tovább. Sikerült lakást is cserélni – épp időben, mert anyám nagyon nehezen bírta a harmadik emeletet. A Fehérvár szívében épülő, szocreál stílusú lakótelep egyik vadonatúj lakásába költöztünk be – az első emeletre, ahol nemcsak anyámnak nem kellett annyit lépcsőt másznia, de apámnak sem kellett szenet cipelni – központi fűtés volt. A nagyszobában ott állt a család első televíziója – egy olyan időszakban, amikor a közeli Zichy-ligetben még nyilvános TV- t állítottak fel, s enyhe tavaszi/nyári/őszi estéken széksorokat raktak ki, amelyekre otthonról hozott takarókba burkolózva érkeztek az emberek „mozizni.”
Ez a tv őrült respektust adott nekünk a telepi gyerekek körében, és néha magunk, lányok is szerveztünk, a saját szakállunkra, mozidélutánokat. A kezükben hokedlit – néha zsíros vagy lekváros kenyeret is – tartó kislányoknak, akik öt-tízpercenként csöngettek be, a szüleim nyitottak ajtót, mert mi a megérkezettekkel – elbűvölten és pisszenés nélkül – már ott ültünk a képernyő előtt. Amikor elmentek, anyám azt mondta apámnak:
– Helyesek ezek a gyerekek, de ebből azért ne csináljunk rendszert.
Emlékszem, nem értettem, mi az, hogy ne csináljunk rendszert. De aztán elalvás előtt anyám Ancsa ágya szélére ült, és azt mondta, hogy legközelebb előre szóljunk, ha ilyesmit szervezünk – és sejtettem, hogy ezt jelenthette.
Ha néha elromlott a tv, az felért egy természeti csapással. Egy alkalommal például a család már egy héttel korábban kinézte a műsorfüzetben a Bánk bánt, s bár mi Ancsával nem nagyon tudtuk, az ki vagy mi, de láttuk, hogy szüleim nagyon készülnek rá, hát rajtunk is úrrá lett az izgalom.
Szombat reggel már ezzel az izgalommal ébredtem, és a nővérem is. Délután, amikor hazaértünk az iskolából – akkor még szombaton is volt tanítás – , azt láttuk, hogy apám a nagyszobában a tv hátulját nézi, és tanácstalanul nyomogatja a gombokat. Úgy éreztem, mintha valaki belebokszolt volna a gyomromba, és azonnal odaálltam szurkolni. Egy darabig Ancsa is velem tartott, de épp nyakig volt A Pál utcai fiúkban, úgyhogy egy idő után elvonult olvasni. Apám karját széttárva felemelkedett – tehetetlen volt. Én meg vigasztalhatatlan – és apámra az érzelmek ilyetén látványa mindig hatott. Eszébe jutott, hogy az iskolában a technikus segíthet. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy biciklijén megjárja az utat tőle oda-vissza, és amikor egyedül érkezett meg, azt gondoltam, az élet nagyon nehéz tud lenni.
– Nincs otthon – mondta apám, s kedve szerint hozzátette volna, hogy nem kell annyira sajnálnom a dolgot, mert szerinte mi, gyerekek nem is élveznénk a Bánk bánt. De aztán nem mondta, mert bánatos pillantásom szelíd terrorja arra sarkallta, hogy minden észszerűségen túl és szaktudáson innen küzdjön az esti műsorért – mindhiába. Fél nyolc után – hétkor kezdődött a közvetítés valamelyik pesti színházból – végre feladtam lélekben, s szinte azonnal ő is.
Átmentem a kisszobába, és majd szétvetett a csalódás. Láttam, hogy Ancsa sír, és nem találtam ebben semmi furcsát- én is sírni szerettem volna dühömben, de persze – gondoltam – még ez sem sikerült, vagyis ez sem nekem sikerült.
– Ez nem igazság – mondtam, és vártam. De Ancsa hallgatott.
– Pont most romlott el… Pedig annyira vártuk…
Ancsa tovább hallgatott, de a könnyei potyogtak, és felállt zsebkendőért. Furcsa volt így, vigasztalhatatlanul – az én kis domina nővérem… Azért – gondoltam – ennyire nem kéne nekikeserednie.
– Most mért bőgsz így? – kérdeztem kicsit bizonytalanul – , majd csak megjavíttatja az apu. Szokták ismételni a következő héten.
Ancsa leült az ágy szélére, és ingatta a fejét:
– Kit érdekel az a hülye Bán bánk… Én nem azért sírok, hanem mert … meghalt Nemecsek! – s azzal újra bömbölni kezdett..
Ez a fordulat eléggé meglepett, és ráadásul nem tudtam, ki az a Nemecsek. Anyám világosított fel röviden, amikor átjött a szobánkba Ancsát nyugtatgatni, és azt mondta, hogy meglátom, még én is meg fogom siratni,de én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy meg akarok siratni valakit,aki miatt így magamra maradtam a csalódásommal… Hogy később nekem is könnyeket csalt-e a szemembe a kis közlegény sorsa, arra már nem emlékszem, bár elég valószínű, hogy amikor elképzeltem a grundon a kis szöszit,nekem is elszorult a torkom.
Addigra már nyilván megbocsátottam neki, hogy megfosztott az Ancsával való közös bosszankodástól – annál is inkább, mert amikor ismétlésben végül is megnéztük a Bánk bánt, csak a hozzá mértezett – beláttam, fölös-szenvedélyre való tekintettel vártam ki nagy nehezen a végét…
A Belfegorral és az Ivanhoe-val más volt a helyzet – előbbi megzavarta éjszakáim nyugalmát, utóbbi a lelkemét. Hiába, kezdtünk felnőni – és ismerkedni a magunk választotta félelmekkel és hősökkel. A 60-as évek közepére értünk, eljött a konszolidáció ideje – a dolgok, fájdalmak, veszteségek, remények – elrendeződtek, nagyobb ívek nélkül ugyan, de kibírhatóan. Szerény, nem túl nagy igényű béke szivárgott be, lekerekítve a múlt emlékeinek éles széleit, és a végtelennek ugyan nem mondható, de nem is viharfelhőktől és villámoktól sötétlő égre felbandukolva egyenletes langymeleggel nézett le ránk. Igen, lakható, élhető hely lett újra a világ- egy kellemes, komfortos kis panellakás, ahonnan ugyan hiányzott néhány régi, igazán szép és fontos bútordarab, és a kilátás se volt az igazi, de hát amúgy sem lehet mindig a horizontot nézni – különösen, ha az ember fáradt…

(Részlet egy készülő családregényből)