Nyájas unalommal bámult maga elé. A konyakos pohárban megtörő napfényt és az asztallapra vetülő köríveket nézte, majd minden előzetesség nélkül kijelentette:
– Festeni fogok egy képet.
Két asztaltársának heves beszélgetése elakadt. A fejüket feléje fordították, de nem válaszoltak, abban sem voltak biztosak, hogy jól értették, amit mondott.
A kávéházba magasan fekvő, keskeny ablakokon áradt be a délutáni nap sugara. Fényoszlopok szelték a füstös levegőt.
– Holnap készítek magamnak egy állványt – mondta, mert tudniillik bútorasztalos volt.
– Aztán mit akarsz festeni? – kérdezte a bajuszos, alacsonyabbik ember.
– Előbb azt szeretném tudni, hogy milyen is festeni.
– Ha a modern művészetre gondolok, akkor nem túl nehéz – mondta a cserzett arcú.
– Valóban?
A pult mögül a bároslány kilépett. Elindult hamutartókat cserélni, és összeszedni az asztalokról a kiürült poharakat.
– Renáta, baj lenne, ha itt a kávézóban felállítok egy állványt, és festek egy képet?
– Tőlem csináld, majd ha zavar valakit, akkor szólok.
Harmadnap egy állvánnyal és keretre erősített vászonnal a hónalja alatt állított be a kávézóba.
– A szokásost? – kérdezte Renáta.
– Nem. Csak egy kávét kérek, ma festeni akarok.
Fogta a kávéscsészét, az asztalukra tette, az állványt pedig két ablak közé, a falhoz állította. Alacsony állvány volt, fenyőgyanta illat áradt belőle.
Leült, kortyolt a kávéból, a csomagot pedig, amibe az eladó csak úgy bedobálta, amiket vásárolt, kibontotta. Egy palettát, két ecsetet, öt tubus olajfestéket és egy kis üveg festőszert rakott az asztalra.
– Drága a festék?
– Drága bizony!
Nem törődve senkivel, a tubusokból kevéske festéket nyomott a palettára, aztán nagy buzgalommal kenegette. Azt figyelte, hogyan változnak a színek, míg végül mind összekavarta, és egy fényét veszített, pocsék massza lett az egész.
Újra festéket nyomott a palettára, de most már tanulva az előző kísérletezésből, csak a színfoltok széleit csípegette egymásba, és megtartott minden árnyalatot. Néha megállt, és hosszasan bámulta munkáját. Fogta a palettát, megemelte, a napfényhez tartotta, és oldalvást is nézegette. Eltelt egy óra, s már azt lehetett hinni, hogy teljesen megfeledkezett a gondosan kifeszített vászonról.
– Renáta, kérek egy konyakot, ma már nem dolgozom többet.
Asztaltársai elmosolyodtak.
– Aztán vigyázz, mert még híres festő lesz belőled!
– Hát… Bizonyára annál híresebb, mint amilyen bútorasztalos vagyok.
– Furdal a kíváncsiság, mert még mindig nem tudom, mit akarsz festeni.
– Majd ha tetszeni fog, meg is veheted… De már ma eladó.
Az asztalnál felnevettek. Emberünk a legnagyobb komolysággal felállt, és a pulthoz lépett.
– Renáta, kérek egy papírlapot és egy írószert!
A papírt oldalára fordította, nagy betűkkel ráírta: ELADÓ. Alája pedig: ma – 5. Egy rajzszeggel a kép alá rögzítette, a lábakra, felhajtotta a konyakot, s mielőtt távozott, az állványt a pult mögötti sarokba támasztotta.
Másnap ugyancsak kávét rendelt. Az állványt az ablakközbe állította, a palettát az asztalra tette, melléje pedig még öt darab, újonnan vásárolt festéktubust.
Az összes színből nyomott a palettára. Az asztalra könyökölt, s fejét a tenyerébe hajtotta; másik kezével, és látszólag unottan, a festékeket kenegette. Hasonlóan, mint amikor valaki céltalanul barázdálja a tengerpart homokját.
Egyszer csak hirtelen összepakolta dolgait, rendelt egy konyakot, és a vászon alá tűzött papíron áthúzta az ötös számot. Melléje írta, hogy tíz.
– Elárulnád, mitől drágult meg az a nyavalyás vászon?
– A tegnap csak ötöt ért – mondta mosolyogva. – De ma tízet ér.
Legyintettek, és az egész dolgot mókás bolondságnak vélték.
Aztán a következő nap elkezdett a vászonra festeni. Az ecsetet mereven tartotta, és megállás nélkül, egyhuzamban festett, mint aki tudja a dolgát. Odakint már elsötétült, amikor abbahagyta a festést.
Gomolygó színek és ostoba ecsetvonások fedték a vásznat.
– Majd megunja – vonták vállukat az asztal körül ülők.
– Ma nem drágul?
– Nem – válaszolt némi gondolkodás után.
Napról napra egyre több időt festett. Korábban érkezett, és csak záróra előtt hagyta abba. Aztán, már amikor belépett, megrendelte a konyakot. Duplát, majd egyenest az üveget kérte el Renátától.
Festett és festett. Nem tudta, hogy süt-e vagy esik, csak festett. Fáradt, karikás szemmel, borostás arccal; fel-alá járkálva, maga elé mormolva vagy éppenséggel fennhangon vitatkozva a képpel, de festett.
Minden egyes színárnyalatnak nevet adott. Becézgette őket vagy könyörgött nekik. A színek értelmetlen egyvelege kezdett összehangolódni. Egyetemes fényesség költözött a kép minden szegletébe.
A vendégeknek tetszett a festmény. Szépnek és megragadónak találták. Tetszett, ahogyan a fény a színek közt bujkál, és lágy gyönyört áraszt magából.
Két oldalról az emberek közelebb ültek, s mind feléje fordultak. Aki későn érkezett, az már csak lábujjhegyre állva láthatta munkáját. Ámuldoztak a sötét – barnás meg zöldes – ecsetvonások között áttörő fény valódiságán. Érzékelték a színek térhatását, a távolodó és mélységben aláboruló végtelent. Mintha egy ablak állt volna előttük, a színeket előbbre meg hátrább vélték látni.
– Egy táj – mondta valaki.
– Nem táj. Mert nincs se ég, se föld. Fa, mező vagy hegy… De mégis, mintha egy valamilyen táj lenne.
Fakó szürke siklott az özönlő sárgába, s volt, aki megesküdött, hogy azok mögül egy szempár néz kifele a képből.
– Nincs. Persze hogy nincs ott szem, de a tekintetet, azt te is érzed, ugye?
Este halk óbégatás szaladt körbe, amikor az állvány a pult mögé került. A festmény hűlt helye ürességet hagyott maga után a kávézó szegletében.
Lefogyott. A nadrágját derékszíjjal kellett átkötnie. Arca beesett, haja megnőtt. Inge ujját hiába hajtogatta fel, az olajfesték makacs foltjai időtlen időkig beköltöztek a szövetbe.
A festményen a színek zenéltek vagy kopottan lapultak. A kép hol izzott, hol áttetsző fátyolossággal nyugalmat lehelt. Dallamos összhang telepedett rá.
És nem volt tökéletes.
Néha a keze remegett és megtorpant, még mielőtt az ecset a vászonhoz ért. Félt attól, hogy megérintse a vásznat. Várakozott, és hangosan szidta a színeket. Fel-alá járkált, gesztikulált, és fél mondatokban diskurált a képpel.
Máskor meg leült, kezét karba tette, a lábát pedig keresztbe, és a „Na, látod-e?” arckifejezéssel a képre mosolygott.
A tízes számot már rég áthúzta. Lett belőle húsz, huszonöt, negyvenöt. Aztán jöttek új papírlapok, és már ecsettel írta, hogy ötven, kilencven, százhuszonöt.
Érdekes módon, amikor a legkevesebbet festett, akkor ugrott a legjobban az ár. Mikor nem sikerült belemerülnie egy-egy részletbe, és nem tudott átérzéssel dolgozni, akkor dühös lett, többet sétált, és a kép alatt áthúzta az árat. Amíg egy csöppnyi hely akadt a papíron, azt is kihasználta, nem cserélte másikra. Odaírta, hogy ötszáz, nyolcszáz, majd azt, hogy ezerháromszáz.
Hetek teltek el, amióta szenvedélyesen festett. Egy este bársonyzakós, fekete inget viselő, magas, szőke, negyven körüli férfi férkőzött a bámészkodók társasága mögé. Hátát a falnak vetette, és sörrel a kezében, szótlanul a képre meredt.
A bársonyzakós ettől kezdve minden este megjelent, s figyelte, mi történik. Negyedik napon pedig megkérdezte a festőtől, mit gondol, mikorra lenne kész a kép.
Megfordult, és a bársonyzakósnak a szemébe nézett, olyan erősen, mintha a távolból akarna leolvasni valamit. Eltelt néhány csöndes pillanat, amíg mozdulatlanul és feszült figyelemmel előre nézett. Aztán megcsillant a szeme, és felkiáltott:
– Ez az! Megvan! Miért nem mondta előbb?!
Fejveszetten pakolt és viharzott ki a kávézóból.
A rá következő napon frissen borotválva, üdén csöppent be a kávézóba.
– Kávé vagy konyak? – kérdezte Renáta.
– Kávé.
Kezében egy háromszögű vonalzót tartott, és feltűnő vidámsággal üdvözölt mindenkit. Az állvány lábait elrendezgette, nem csapta csak úgy oda, mint más napokon.
– Így ni – mondta a lábaknak, majd a vonalzó segítségével hét pontot jelölt meg a képen.
Aznap nagy gonddal festett. Örömteli, vidám arccal fordult többször is a közönsége felé, akikre eddig ügyet sem vetett.
A hét pont egy dobókockának a sarkait jelölte. A kocka a kép távolságától elszakadva az előtérbe került. Olyannyira, hogy aki szemből nézett rá, azt hihette, nincs is rajta a képen, hanem csak úgy, ott lebeg előtte a levegőben.
A kockának három oldala látható. Fölül négy, kétoldalt pedig hat, illetve három pontot festett rá. Későig dolgozott, míg a kocka összes árnyalata átvette a háttérből vetülő fényt, és valódi lett.
Renátát megkérte, hogy záróra után még egy fél órát engedje dolgozni őt. Senki el nem mozdult mögüle.
Mikor az ecsetet törülgette, s már a kép alá odaírta, hogy ezerhétszáz, a bársonykabátos megszólalt:
– Megveszem a képet. Adok kétezret, amikor kész lesz.
Megtorpant a törölgetéssel, gondolkodó arcot vágott, aztán az ecset végét finoman a festékhez érintette a palettán, odalépett az állványhoz, és fölírta az új árat: kétezer.
– Kész van?
– Nincs kész. Majd szólok, amikor kész lesz.
Másnap elő sem szedte készletét. Kávét ivott, és minden szögből a képet szemlélte két órán keresztül. Úgy köszönt el, hogy még konyakot sem rendelt.
A rá következő nap későn érkezett, az időtájt, amikor a bársonykabátos szokott. Kiállította a képet, leült és várt. Mikor megérkezett a bársonykabátos, maga mellé hívta, Renátától kikért egy üveg konyakot és két poharat. Mindkettőjüknek töltött, megemelte poharát, majd a festményt bámulta, hosszasan.
Már feszengeni kezdett a széken a bársonykabátos, nem tudta, mitévő legyen, meg az emberek is türelmetlenkedtek, amikor megszólalt.
– Kész van, elviheti.
Többé nem látták a kávézóban, úgy beszélték, befizetett nyolcszázat, és kiutazott valamelyik szigetre.
Csak a tulajdonos érdeklődött felőle még egy ideig, mert nagyon jó bútorasztalos volt – mondotta.