… A 60-as évek közepére értünk, eljött a konszolidáció ideje – a dolgok, fájdalmak, veszteségek, remények – elrendeződtek, nagyobb ívek nélkül ugyan, de kibírhatóan. Szerény, nem túl nagy igényű béke szivárgott be, lekerekítve a múlt emlékeinek éles széleit, és a végtelennek ugyan nem mondható, de nem is viharfelhőktől és villámoktól sötétlő égre felbandukolva egyenletes langymeleggel nézett le ránk. Igen, lakható, élhető hely lett újra a világ – egy kellemes, komfortos kis panellakás, ahonnan ugyan hiányzott néhány régi, igazán szép és fontos bútordarab, és a kilátás se volt az igazi, de hát amúgy sem lehet mindig a horizontot nézni – különösen, ha az ember fáradt…
Ennek a mérsékelt képzelőerővel bíró enyhülésnek talán a legkifejezőbb megnyilvánulása az volt, hogy tíz év után Öcsi, édesanyám öccse hazajöhetett Magyarországra – persze, látogatóba. Addigra már valamennyire gyökeret eresztett Svédországban, folyékonyan beszélte a nyelvet, volt állása, és egy szép szőke felesége, Margaréta – aki a nemzetekkel kapcsolatos leegyszerűsítések hiteltelenségének élő bizonyítékaként sem hideg, sem lenéző, sem tartózkodó nem volt, hanem imádta kezdettől Magyarországot, nagyanyáméknál fintorgás nélkül vonult ki Hajmáskéren az udvari WC-re, készségesen mosdott lavórban, és könny szökött a szemébe, ha néha elcsípte egy-egy lenyírt tarkójú, szovjet gyerekkatona megfélemlített, irigy pillantását, ahogy az út szélén állva benéztek az Opeljukba.
Hogy mi, gyerekek, mennyire irigyeltük Öcsi bácsit és Margarétát, azt elmondani nem lehet. Már attól készek voltunk, hogy nyugati kocsiból szálltak ki, ezen felül Margaréta ruhája őrjítően trendi volt, a haja tökéletes, a parfümjétől pedig alig kaptunk levegőt. Törökösen, szűrőn átfolyatva itták a mesés nyugat mesés kávéját, mesés ízű rágót rágtak, és mindennap lementek a Balatonra. Ha Margaréta elment mellettünk, ránk villantotta tökéletes nyugati mosolyát, tökéletes parfümjének kondenzcsíkjával fájdalmas élességgel belehasítva a konszolidáltság horizontjába. Állandó, megszelídíthetetlenül vad, lázas, izgatott irigységben köröztünk körülöttük – és ha elmentek Almádiba, a strandra, gyorsan beszaladtunk válogatni a belső szobába, ahol a Svédországból hozott használt ruhák egy zsákban várták, hogy a rokonság megfelelő méretű tagjainak igazi kelet-európai boldogságot adjanak.
Ma már talán nehéz elképzelni, mit jelentett egy lasztexnadrágban lemenni a lakótelepi játszótérre, és milyen emészthetetlen sóvárgást tudott ez fakasztani a többiek arcán. De így volt, és a csodálat, irigység és elégedettség különös szédületében ringlispíleztünk Öcsi bácsiék két hetes ottléte alatt.
Anyámék – anyám családja – bizonyára máshogy élte mindezt meg. Anyám tíz éve levelezett öccsével – mikor elment, ő még fiatal nő volt, pályája elején – és most egy olyan asszony várta a testvérét kicsit ki-kihagyó szívdobogással, akinek iskolába jártak már a lányai, és aki már nem szeretett úgy a tükörbe nézni, mint valaha. Nagyszüleim is izgatottak voltak, bár ők már találkoztak Öcsivel – nagyapám először Bécsben két napra, aztán 65-ben végre kimehettek két hétre meglátogatni a fiúkat Svédországba. Elbűvölte őket az ország kényelme, jóléte, de meg nem érintette – ahhoz túl sok volt bennük az év és tapasztalat, hogy változásra vágytak volna…
Azon a napon, amikor tíz év után Öcsi újra átlépte Magyarország határát, az összes testvéranyám, Zsuzsa nővére és a szép fiatal nővé érő Lili – ott voltak Hajmáskéren a családjukkal, együtt várták, hogy feltűnjön a kék Opel.
Már beesteledett, mi, gyerekek, lefeküdtünk.
Nagyon megfogadtuk, hogy azért sem alszunk el, de ezt csak Ancsa tudta betartani – én reggel arra ébredtem, hogy a verandán hangosan, nevetve-könnyesen ott kávézik a négy testvér, és a hálóingemben kibotorkálva útközben egy meseszép fiatal nőbe ütköztem, aki rám mutatott, és furcsa akcentussal azt kérdezte:
– Te…Csilla?
Hogy engem egy ilyen tünemény arra méltat, hogy a nevemet kiejti tündérszép száján azzal a tündérszép hangjával – hát ez több volt, mint amit remélhettem. Fülig pirultam, és ettől Margaréta meghatódott, nevetve odakiáltott valamit svédül Öcsi bácsinak.
„Micsoda nyelv!” – gondoltam elismerően, csüggedten és magyarul, aztán bejött Öcsi bácsi, aki nagyon–nagyon jóképű volt… Lehajolt, és azt mondta:
– Na hadd nézzem azokat a híresen kék szemeket, amikről édesanyád annyit írt… – és megnézte.
Én megint elpirultam, és ezen Öcsi bácsi is meghatódott. Még szerencse, hogy anyám is ott volt már, kicsit visszanyertem az egyensúlyomat, s nagy nehezen kikeveredve ebből a zavarból, kijutottam a teraszra, ahol aztán egy kis székbe kucorogva nézhettem, ahogy a négy testvér és szüleik egymás szavába vágva próbálják bepótolni a tíz évet.
…Persze, nem lehetett. Túl fontos tíz év volt ez mindenkinek, az itthon maradtaknak is – anyám és Zsuzsa néni elvesztették az ifjúságukat, felnőtt emberekké, szülőkké váltak – életük sok küzdelemmel és a kelleténél kevesebb örömmel telt. Lili 11 éves kis csitriből ragyogó fiatal nő lett, udvarlók rajzottak körülötte, és épp elkezdett tanítani. Ideiglenesen nálunk lakott, és bár jól kijött mindenkivel, a lakás ehhez túl kicsi volt, és jó lett volna már tudni, megkapta-e az igazgatónő által beígért szolgálati férőhelyet a kollégiumban. Apám csak kiszaladni tudott néhány órára – épp akkor lett gimnáziumi igazgató, sok volt a dolga, ezen kívül készült újra körbebiciklizni a diákokkal a Balatont, ami járt némi szervezéssel…
Öcsi kezdetben kissé idegenül nézte ezt az életet, nem értette a számára világosan kisszerű problémák aránytalan jelentőségét, és legalább egy hétbe telt, amíg átváltotta azok svédországi árfolyamát a magyarra. Tökéletesen látta, hogy jobb dolga van választott hazájában – és a hajmáskéri gang bakonyi levegőjét beszívva, bepárásodó szemmel azt is, hogy mégsem fogja soha ott magát otthon érezni. Mégis… igazából jó volt a jó minőségű svéd vécépapírra és kakaóporra gondolnia…
Margaréta csak egy hétig maradt – hogy miért kellett előbb visszamennie, már nem tudom, de apám is elkísérte őket a reptérre, és visszafelé apám vezethette az Opelt. Kipirult arccal szállt ki belőle, és azt mondta anyámnak, hogy príma, bár furcsa volt a Cilike után…
Cilikének családunk első autóját, a kék kis Trabantot neveztük el CL-es rendszáma miatt. Talán még ma is forgalomban van – vagy oszlopos tagja a Velencei-tónál évente rendezett trabis találkozóknak, ahol részt vállal a retró érzelmek felbuzogtatásában, bár valószínűbb, hogy már a bontóban végezte. Ezt persze akkor, amikor apám – első útját megtéve vele – behajtott a lengyeltóti ház udvarára, el nem tudtuk képzelni. Ott állt mindenki a ház előtt – rajtunk, nővéremmel, svéd lasztexnadrág –, és nézte, ahogy négyszögletesen, bugyikék ragyogással begördül a fűre. Elé penderültünk, apám előkapta Öcsi bácsitól kapott fényképezőgépét, mi, gyerekek pedig a kocsinak dőlve próbáltunk hűvös érdektelenséggel, amolyan nyugatias fölénnyel mosolyogni… Ma is megvannak ezek a képek… s rajtuk valami különös ártatlanság lüktet nem szűnő nosztalgiával.
Arra az egy hétre, amíg Öcsi Margaréta nélkül volt itthon, mi anyámmal kiköltöztünk Hajmáskérre. Anyám volt az egyetlen testvér, aki ezt pedagógusként megtehette – és ennél több jót – mármint hogy nyáron szabad – nem is nagyon tudott volna elmondani a munkájáról, amely egyre jobban fárasztotta. Apám éppen biciklitúrán volt – a javíthatatlan, gondolta anyám, aki semmivel sem cserélte volna el a hajmáskéri teraszon való nyári reggeli üldögéléseket – Öcsi nélkül sem, de Öcsivel meg aztán pláne. Reggelente mindig megkérdezte tőle, hogyan kéri a kávét, és Öcsi mindig azt mondta, hogy főzzön egy jó erőset. Anyám ettől kissé megnyugodott – nem osztozott a mi gyermeki csodálatunkban a törökös kávéivás rituáléját illetően, és titokban zokon vette, hogy Öcsi már elfelejtette, hogyan is kell „magyarul” kávét inni. Amikor kivitte a csészét, öccse megkérdezte, ő mért nem iszik.
Megvonta a vállát:
– Nem tesz jót a szívemnek… nem mintha komoly baj lenne, de nem árt vigyázni.
Öcsi bólintott, és a kávé gőzén keresztül végigpásztázta kedvenc testvére szeretett arcát. Túl sovány volt, szép vonásai kiélesedtek. Hullámos, hosszú haja helyett a kor divatja szerinti rövid, tupírozott frizurát viselt – és a szeme alatti karikák elmélyültek. Nehéz volt elhinnie, hogy semmi komoly, és nagyszüleim sem ezt mondták neki Svédországban, amikor elmesélték, hogy anyám a füredi szívkórházban feküdt három hétig. De amikor levélben rákérdezett, anyám ugyanazt írta – semmi komoly. És Öcsi el akarta hinni.
Ott, a teraszon, a gyakorlatozó orosz tankok meg-megerősödő hangjaival a háttérben, lassan visszataláltak ahhoz az eredendő bizalomhoz és egyetértéshez, ami kapcsolatukat mindig is jellemezte. Öcsi neki, csakis neki bevallotta, hogy rettentő honvágy kínozza, és – bár látta, hogy ez kicsit fáj Csöpikének – azt is, hogy ennek ellenére valószínűleg már itt se tudna élni.
Azt is elmondta, hogy Margaréta terhes, és decemberben gyermeke születik. Meg hogyha fiú lesz, Béla lesz a neve, és Margaréta családja azt kérte, legyen egy másik, „rendes” svéd neve is: Michael. De reméli, kislány lesz, és Idának fogja hívni. Anyámnak könny futotta elé a szemét.
„ És remélem, rád fog hasonlítani” – tette hozzá Öcsi.
– Ha már a saját lányaim nem, igaz? – mosolygott anyám a könnyein át, és Öcsi azt mondta, hogy nincs igaza. Ancsa nagyon is ráüt. Anyám ingatta a fejét, majd hozzátette-
– Igen… lehet…külsőben… de olyan ideges kislány… akár az apja…
Öccse felkapta a fejét, anyámra nézett – akinek nemcsak a hangja, hanem az arca is nagyon szomorúnak tetszett egy percre –, és megkérdezte:
– Mert mi van Jóskával? Olyan jókedvű volt, mikor kijött.
– Igen – szedte össze magát anyám. – Tényleg. Olyan volt volt, mint régen….Ezt neked köszönhetjük, tudod-e? – Azzal felállt, hogy bevigye a kávéscsészét. Öcsi megfogta a szabad kezét, és kérdőn nővérére nézett. Az elnevette magát, és azt mondta:
– Hú, te aztán tudsz nézni….Így cserkészted be ezt a helyes kislányt is?
És ennyiben maradtak.
Amikor Öcsi visszaindult Svédországba, s Hajmáskéren beszállt a ház előtt a kocsijába, mindenki sírt, nővéremet is beleértve, csak én nem. Emiatt nagyon kellemetlenül éreztem magam:
– Anyu, én nem tudok sírni – súgtam szabadkozva, bűntudattal anyámnak, aki megsimogatott, felnevetett:
– Nem is kell, kis butám. Csak tudod, nekünk ilyen bolond Renner-természetünk van – sírunk szíre-szóra.
Igazából ettől nem lettem nyugodtabb, mert – gondoltam – ezek szerint én nem lehetek Renner-természet, hiába is szeretnék. Akkor most Albert-természet vagyok? – tűnődtem, identitás után kutatva, és próbáltam arra gondolni, az milyen lehet. Egyelőre nem sikerült – és aki mintát adhatott volna, az apám, ott ült Öcsi bácsival a kocsiban, s robogott vele Pestre, mert épp ott akadt dolga, s kapóra jött, hogy sógora elviszi addig kocsival…

(Részlet egy készülő családregényből)