Ka­cagása­ink címmel adta közre emlékira­ta­it Gálfal­vi György író, szer­kesztő. A több mint négyszáz ol­da­las műve tíz, különböző időben ke­let­ke­zett, s különböző műfajú részben fog­lal­ko­zik a szerző életének és több évti­ze­des szer­kesztői pályájának leg­fon­to­sabb moz­za­na­ta­i­val. Társ­szerzőként akár a Sze­ku­ritáté egy­ko­ri mun­katársai közül is jónéhányan sze­re­pel­hetnének, hi­szen a könyv végigköveti a hat­va­nas évektől 1989 de­cem­beréig azo­kat az ügye­ket, ame­lye­ket a szerző meg­fi­gyelési dossziájának több ezer ol­daláról si­került re­konst­ruálni.

Ismét szem­besülhetünk az­zal, hogy a dik­tatúra mi­lyen erőfeszítése­ket tett az el­lenséges­nek te­kin­tett személyek meg­fi­gyelésére, oly­kor mi­lyen ka­cag­tatóan tra­gi­kus okok mi­att foly­tat­tak ala­pos nyo­mozást. Ugyan­ak­kor arról is képet kap az ol­vasó, ho­gyan működött egyféle belső szo­li­da­ritás, ho­gyan jut­hat­tak ki hírek, ho­gyan le­he­tett segíteni, néha az orránál fog­va ve­zet­ni a tit­kos­szolgála­tot.

Részben klasszi­kus memoár, részben különböző kérdezőknek adott na­gyin­terjúk, életút beszélgetések al­kotják a Ka­cagása­in­kat, oly­kor el­kerülhe­tet­len átfedések­kel, ismétlődések­kel, ame­lyek vi­szont éppen az el­mon­dot­tak, il­let­ve az ak­kor történtek fel­idézésének a hi­te­lességét erősítik.
A het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­ben az Igaz Szó szer­kesztőségében megélt idők tanúsága mel­lett két, visszatérő, fon­tos epizódot je­lent az 198.9 de­cem­ber 22-ét me­gelőző és követő na­pok történése­i­nek min­den részlet­re ki­ter­jedő tárgyalása, il­let­ve az alig három hónap múltán bekövet­kező vásárhe­lyi fe­ke­te na­pok fon­tos moz­za­na­ta­i­nak, kiváltó oka­i­nak az össze­fog­lalása. Rendkívül érde­kes, akár a mai időkben is ta­nulsággal szolgál az a fo­lya­mat, ahogy a ne­gyedszázada a po­li­tizálás min­den­nap­ja­i­ba csöppenő szerző egy idő múltán tu­da­to­san eltávo­lo­dik, visszatér a po­li­ti­kum, számára ide­gen világától a dol­gozószo­ba, az íróasz­tal, a lap­szer­kesztés ott­ho­nos közegébe. Szemléle­tes az adott kor­sza­kok he­lyi fon­tos sze­replői portréjának meg­kapó őszin­teségű meg­raj­zolása is, le­gyen szó Haj­du Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kin­cses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Ba­logh Edgárról.

A kor megítélése szem­pontjából fon­tos volt az a maga idejében vi­ta­tott jósla­ta, mi­sze­rint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Per­sze, ahogy a kötet borítólapján ajánló so­ra­i­ban a barát, az egy­ko­ri szer­kesztőtárs, Markó Béla fo­gal­maz, talán le­he­tett vol­na, és még min­dig le­het­ne…

A teljes cikk az eirodalom.ro portálon olvasható