…Eljött a nyár, végre nem kellett dogozni, apám is kicsit egyensúlyba került. Megszületett Lili kisfia, Péter, akit lehetett dajkálni, és júliusban újra megérkezett Öcsi Béluskával meg Margarétával… Nagyanyám Hajmáskéren nagy ebédre készült, és kivétel nélkül minden testvér és minden sógor és minden gyerek el tudott jönni.
Gyönyörű idő volt – és ez megmentette az életünket, ami olyannyira hajszálon múlott, hogy hajlok rá: nem a napsütés, a kellemes nyári szellő, az udvar óvott meg minket, hanem valami hatalmasabb nagylelkűség
… Ebédhez készülődtünk. Mi, nagylányok – Ancsa és én – szépen megterítettünk vagy 15 emberre a nagyszobában, aztán kiszaladtunk a lépcsőmászást tépőzáras pelenkájában (ó, boldog Nyugat!) gyakorló Béluskához. Anyám, Zsuzsa néni és Margaréta cseresznyét legeltek a fáról, Zoli és Attila, Zsuzsa néni fiai pedig a kis Petit figyelték a babakocsiban. Lili a kocsit ringatta, Petike sírdogált. Apám, Öcsi bácsival a fészert nézték és azon tanakodtak, hogyan lehetne kicsit megerősíteni. Zsuzsa néni férje, Pista bácsi a Lili férjével, Imrével vitatta meg a politikát egy sör mellett a teraszon. Nagyanyám a konyhában főzött. Tíz perc múlva ebéd – kiabálta ki efelől érdeklődő nagyapámnak, aki aggódva figyelte a karosszékéből Béluska egyre merészebb lépcsőjárását…
Az első tégla a karosszék mellé esett, nagyapám korát meghazudtoló gyorsasággal ugrott fel. Aztán tömegesen potyogni kezdtek a téglák a nagyszoba ablaka fölötti falrészről.
Margaréta a cseresznyefa alatt állva svédül felkiáltott, és ölébe kapta Béluskát. Mindannyian megdermedtünk egy pillanatra. Addigra már kirohant nagyanyám, és azt sikoltotta, volt-e valaki a szobában. Továbbra is sikoltva és istenhez könyörögve sorolni kezdte a neveket, és amikor mindenki „bejelentkezett”, zokogva leroskadt a lépcsőre:
– Bejött… bejött a tank… és… minden romokban…
Beletelt egy kis idő, mire világossá vált, mi történt: a ház mögötti gyakorlótéren rendszeresen sürgölődő szovjet tankok egyike rosszul mérte be a távolságot, és fordultában benyomta a nagyszoba falát. A férfiak beszaladtak. A nagyszoba helyén romhalmaz, hatalmas terméskövek zúzták szét a megterített asztalt, s nyilván ugyanezt tették volna a tizenöt emberrel is, ha…
A kegyelem ilyetén nagysága felülírt minden más veszteségérzetet, és már szinte minden nő zokogott, magához szorítva a gyermekeket. Nagyanyám továbbra is a lépcsőn ült, és könnyáztatta arccal ismételgette:
– Köszönöm… köszönöm…
Nehezen tértünk magunkhoz annyira, hogy halálunk távolodó és visszakapott életünk vakítóan fénylő sziluettje mellett észrevegyük a tankból kimászó fiatal szovjet katonát, amint teljesen lesújtva leül a tank mellé a bakonyi domb kopár porába, amely végleg elintézte a jövőjét… Azt hiszem, anyám tért először annyira magához, hogy mielőtt a tisztek odaértek volna a laktanyából, oroszul odasúgja neki:
– Nyikto nyi úmer. Vsze zdaróvi. (Nem halt meg senki. Mindenki egészséges.)
A kiskatona ránézett – és anyám sosem felejtette el ezt az arcot. Halott arc volt – az a tank a katonát ölte meg. Azt akarta neki mondani még: tudjuk, hogy nem akarta. És hogy végül is szerencsére nem történt meg az igazi tragédia. Hogy ne csüggedjen – azzal a teherrel lehet élni, hogy rosszul navigált, még egy romba döntött szobával is. Ezek mind helyrehozhatók. De nem mondta – ideje sem volt rá, közeledtek a tisztek –, a fiatal fiú arca szürke lett a rémülettől, s már ott volt Öcsi, aki nagyon fel volt dúlva, és megkérte, hogy tolmácsoljon a tisztekkel folytatott indulatos beszélgetésében.
Anyám először is – anélkül, hogy ezt Öcsi kérte volna – azt tisztázta, hogy nem történt személyi sérülés, azután mondta a többit. Orosz tudása és természete nem tette alkalmassá Öcsi káromkodással fűszerezett szidalmainak közvetítésére, és igyekezett nem hangsúlyozni, hogy akivel tárgyalnak, egyébként Svédországban él. Biztos érzékkel sejtette, hogy ez csak rontana a kiskatona egyébként is reménytelen helyzetén.
A tisztek ijedtek voltak és mindent megígértek – újjáépítést, sőt, jóvátételként felajánlották, hogy építenek egy plusz szobát. A plusz szoba ára nyilván a dolog elhallgatása volt – mert a megszállt országokban állomásozó szovjet csapatok egyik ősbűne volt, ha ilyen mértékű botrányt okoztak a helyi lakosság életében. Néha egyébként ennél cifrább is megesett – a magánytól, szigorú büntetésektől, nőhiánytól és honvágytól megvaduló katonák ki-kitörtek, erőszakot tettek, aztán bevették magukat az erdőbe, ahol hamar elfogták őket, és szerencsésnek érezhették magukat, ha „csak” Szibéria lett a büntetésük… Nagyanyám, aki valamennyire már összeszedte magát, közben odaállt a fia mögé, és amikor csillapodóban voltak a kedélyek, s kezdett körvonalazódni a helyzet megoldása, oldalba bökte Öcsit:
– Mondjátok meg nekik, hogy ne legyenek ehhez a fiúhoz túl szigorúak.
Öcsi helytelenítően hátranézett, mint aki azt gondolja: Neked még mi kéne, anyám, hogy úgy istenigazából tudd már őket gyűlölni?
Anyám megmondta, amit nagyanyám kért. A tisztek arca megkeményedett, és – először a beszélgetés során – a megszállók fölényes arroganciájával azt felelték, hogy ez a szovjet hadsereg ügye. Aztán – mint egy kutyára – rákiáltottak a kiskatonára, aki felállt, elsötétedő, rettegő arccal. Elindultak a laktanya felé – a tankot később vitték el.
Anyám nézte, ahogy távolodnak. A tisztek között ott vonszolta magát tar koponyájával egy majdnem-tinédzser fiú, aki talán tehenet fejt egy üzbég pajtában, mielőtt idekerült volna, hogy aztán ez a fatális nap jó esetben Szibéria jeges barakkjainak egyikébe szívja, s ott álmodjon majd éjszakánként – szétfagyott ujjait sebes szájával lehelve – arról a pajtáról… Azóta is látom őt – mert ő tanított meg rá, hogy minden gyűlölet – legyen bármennyire jogos is – embertelen….
Mire anyám és Öcsi bácsi elrendezte valamennyire – legalább indulásnak – a dolgokat, az udvaron, teraszon már magához tért mindenki. Furcsán megrendültek voltunk a sors ilyetén megnyilvánulásától, és senki nem siratta a szobát, a bútorokat. A rend kedvéért dohogtunk, szidtuk az oroszokat, aztán elhallgattunk. Elcsíptem anyám tekintetét – egészen mély szeretettel mosolygott vissza rám. Nagyanyám nagyon kimerült – bevett egy nyugtatót. A konyhát sem volt ereje rendbe rakni – ami példátlan volt, mint ahogy az is, hogy mi Ancsával minden veszekedés nélkül, nem egymásnak passzolva, hanem együtt tettük meg helyette.
Amikor késő este végre rászántuk magunkat, hogy hazamenjünk Fehérvárra – hisz nem volt hol aludni, csak egy szoba maradt épségben, Öcsi bácsiék is jöttek Fehérvárra, a szállodába –, apám Dosztojevszkijre gondolt. Nem értette, hogy – amikor az életét tanulta orosz irodalom szigorlatra készülve – mért találta furcsának, hogy azután, hogy eljátszották vele, hogy kivégzik, s az utolsó pillanatban olvasták fel a cár kegyelmi döntését, amely a halálos ítéletet tíz év szibériai kényszermunkára változtatta, azt írta a naplójába: „Ez életem legboldogabb napja”…
Már értette….
A tankos epizód 1969-ben történt – abban az évben, amelynek novemberében meghalt anyám. (Leveleiben hiába keresem a nyomát annak, hogy megérezte közeledő végzetét. Igaz, arra többször utal, hogy kóstolgatta a családot a végzet – nem csupán az orosz tank alakjában, hanem egy figyelmetlen teherautóéban is, ami nekiment a Trabantnak, amikor azzal épp Pestre tartottak egy szemészeti kontrollra. A Cilike hátuljába szaladt bele, épp ott, ahol anyám ült, de a sofőrök reflexeinek no meg a teherautó jó fékjeinek köszönhetően ijedtségen kívül más baja nem lett senkinek- persze a Cilikét kivéve, ámbár neki sem sok.)
„Reméljük, most már ezzel vége ennek a rossz sorozatnak…” – írja anyám az öccsének, de testi fáradtságra, fizikai gyengeségre nem nagyon panaszkodik. Igaz, mindenki el van foglalva a hajmáskéri nagyszoba újjáépítése naponkénti vesződségeivel – nagyszüleim idősek már az orosz tisztekkel folytatott állandó kis küzdelmekhez, és mellesleg nem bírják a nyelvet, úgyhogy a tanév kezdetéig gyakorlatilag naponta mennek ki szüleim Hajmáskérre tolmácsolni. Aztán ahogy beköszönt az ősz, már csak hétvégén. Nagyszüleim egyre feszültebbek – nagyapám szinte mindenen elsírja magát vagy felfortyan –, a nagyszoba még mindig fal nélkül tátog rá a Kacor nevű dombocska egyre jobban hűvösödő emelkedője felé, és apámnak egyre komolyabb és ultimátumszerűbb mondatokat kell fogalmaznia, hogy az orosz tisztek végre odavezényeljék a katonákat, akik egy hét alatt rohamtempóban megcsinálják azt, amiről egész nyáron csak egyeztettek.
Az újonnan felhúzott két szoba – a lerombolt és a jóvátételi – üres, mészszagú, bútorozatlan, nagyszüleim úgy döntenek: a telet nálunk töltik. Ennek mindenki örül – bár kicsi a lakás, valahogy csak elférünk. A hajmáskéri házat lezárják, nagymamám minden nap finom ebéddel vár minket – ki is iratkozunk a menzáról –, mindennap kitakarítja lakást, nagyapám újságot olvas, tévézik és dédelget minket.
Lassan mindenki megnyugszik. És: aranyősz van.

(Részlet egy készülő családregényből)

1. Demeter Mária:
   2016. március 21. 08:37

   ” Minden gyülölet embertelen ” …”Nagymamám minden nap finom ebéddel vár minket -…”
   Olyan jó ilyen légkörben létezni.