– A Káfé főnix versajándéka –

Stevan Tontić: Kezek * Anatolij Zsigulin: Máglyarakók * Ion Barbu: Csigagyűjtés * Juraj Kuniak: Márciusi fény * Ernst Jandl: Családi fénykép * Dabi István: …költészet?

Stevan Tontić: Kezek

Hétfőnként reggel lekezelnek
és munkához látnak
– vérbe mártod őket
könyékig a sötét vérbe

Péntekenként délután szabadulnak
(velőig áztatva állatokká váltak)
az asszony estig csutakolja őket
szombaton kirándulni mennek
és kártyáznak

Vasárnap anyádnál vannak
fehéren, békésen puha ölében
pihennek

Hétfőnként ismét készek
elsüllyedni

Fordította: Fehér Illés

 

Anatolij Zsigulin: Máglyarakók

A rabságunkat is elunnánk,
de csattog fejszénk rend szerint.
Fát vágni, gyűjteni a munkánk:
melegedjenek őreink.

E póluson fagyok is járnak,
fagy borzong végig a hazán.
A munkatársam egy japán rab,
egy tiszt ő: Kumijama Szán.

Aszongyák, hogy háborús bűnös
(Fogat fogért – orosz e gond!)
közelebb kerülhet a földhöz,
ha mások kezében – dorong.

A körlet erre hófehérnyi,
hol kószál ez a furcsa pár,
s muszáj is vele összeférni,
hisz ketten vagytok: munkatárs.

És ez a munka sem akármi,
ők kezük majd melengetik!
Jó volna végre rápipálni,
s dohányunk nincsen – csak: nekik!

Nem tart ilyet láger-közértünk,
a boltos arcodba röhög.
Mögöttünk géppisztolyos őrünk
fölvigyáz ránk – de füstölög.

Biztosan dühös a japánra,
biztos viszket a – tenyere.
De hogy megfordul, nagysokára
rájön: én vagyok földije.

Mit kezdjek
e tizenhét évvel,
mit gondol: magam sem tudom…
– Mondd csak, miért is ez a láger?
Mi voltál te? Csak nem spion?

Mit szólhatnék a géppisztolyba,
mely annyit sem tud,
mennyit ért?
Csak ezt röviden, megfontolva:
– Ugyan minek,
hát semmiért…

– Ide nem juthatsz bármiképpen,
de ha bűnös vagy – idejuss!
S látom, hogy katonánk kezében
fölizzik már a puskatus.

S akkor egy maroknyi mahorkát
– hogy ne lássák – odasuvaszt,
amíg köröttünk zúg az orkán:
– Csak gyújts rá,
nesze, te paraszt!

Már indulnék is eldermedve,
emelve föl kezem oda —
hiszen biztosan lelőhetne
e körletben – a katona.

Mert ilyen tréfát kiötölni,
már tudom, hányfélén lehet!
Aszongya: Ez meg akart szökni!
S kapnak otthon egy levelet.

A géppisztoly is olyan vétlen,
ahogyan félelmünk örök …
De látom az őrünk szemében:
Pajtás, én terád nem lövök!

Ily három lépést
már kibírt más,
és még hármat, hogy visszaérsz:
tűz a kezem és vár az irtás,
míg a katona félrenéz.

A veriték is – mint a láva,
vagy olvadt jég lehet olyan …
– Köszönöm – mondom, s Kumijama
is meghajol japánosan …

És félrerúgva ott egy sor fát,
átvánszorogva fenyvesen,
azt az őr adta jó mahorkát
megosztjuk testvériesen.

Fordította: Veress Miklós

 

Ion Barbu: Csigagyűjtés

(részlet)

Egyszer szentek napján,
Valamikor böjtelő haván,
Lehetett Vértanúk ünnepe,
Mikor törpéink serege
pihent fenn a tetőn,
– Nem volt sok erőm,
De felrohanva,
Egy mogyorófa
Tövében, egy csutakra,
Leültem
Én is nyomban…

Ott jutott eszembe,
Leülve és keresve
Lent a nedves avaron,
Friss indákon és sarjakon,
Hogy ráakadok, hátha,
A lassú, buta csigára…
Egy mély gondolat, mi áthat,
Súgja, hogy e jámbor állat,
A levélsírban szinte várja
Az Embert, hogy kiássa.

És amint így számigáltam
(Szerencsére megtaláltam).
Torzalakja rémséges,
Mint gerebcsin, de fehéres:
A bent és a kint között
Egy mészfal őrködött.
– Az ember mit tehet?
Eldobni nem lehet…
Néztem, ahogy kisóvárol
A puha csöppség, kagylójából.
Néztem, mikor újra éled
Zárkájából, ahogy ébred…

És a földön elterülve,
Számra jött e varázsige:
– ,,Csiga, csiga,
Csigabiga,
Csíkos gombolyag,
Megabroncsolva;
Hagyd a héjban az éjt,
Buta csiga nézd a fényt.
Nem maradhatsz elbújva
Egy kemény és szűk lyukba.
Időrostán napfény szitál,
Mező füvét rügybe cibál.
Ismét új rügyek fakadtak,
Az ágakra vesszőt raktak.
Csiga, csiga,
Csigabiga,
Tél a bundáját ledobja,
Te egyedül a kagylóba!
Gyere ki,
A házadból, ide ki!
Dugd ki a négy világos
És reszkető csápod.
Dugd ki, mind a négyet,
Nedves és kis tüskédet;
Kapaszkodj egy lámpabélbe,
Jácintoktól összetépve,
Vagy egy gyöngyvirágra
Az ezüstös csigaházzal.

Túl az élősövényeken
És a szőlőskerteken,
Ha akarod lent a völgyben,
Ott a zöldben
– Nyálcsíkot húzhatsz bőven…

Miután elvarázsoltam
Letettem
És várakoztam.

Éppen jól beesteledett,
Száraz ágak a fejem felett
Dongtak a hamis szélben,
Dorombolva a sötétben.

Az Ördöngös rengeteg,
Kit a fejsze megtizedelt,
Röviden, lopva,
A fényt is ellopta.
A fás szurdokokban,
Gonoszokat
Láttam oldalra, ahogy tátongtak
fakó odúkból, eltaplósodva;

Kelésekkel,
Sodort szemmel,
Tarka kobakokba hálók,
Hajason
És szakállason
Boszorkányok.

S ahogy állok szélben, fagyban
Kétrét roskadtan,
– Éber szemmel még lestem
A gerinc fölött az utat, ahol
Füstszövetből ármányt kohol
Az este;
Az ágak alól, ha jól látom
A nagy csomót a golyváson,
Aki felém tart sebesen.
A Kancsal,
Útnézőben,
Derékövben,
Hol a dombon, hol a völgyben
Kúszva mozgott a karja.
És a golyvás kulacsából,
Anyókásból,
Egy metsző, durva hang: jaj…

Elnyúlt, rekedtes volt hangja,
Mint a vadonban,
Mikor egy kígyó megmarja,
Bőgött durván és hosszan,
Zengett bele az égalja…
– Ijedtemben elfutottam!

Fordította: Csata Ernő

 

Juraj Kuniak: Márciusi fény

Ebben a képben benne van minden:
a szeretők, tavaszelő a levegőben és
a forrásviz izében,

tölgyek és bükkök az átlátszó erdőben,
a zöldre nem emlékeztek, noha a mélységbe
kapaszkodtak, öntudatlanul kezdenek nőni,

a szivárvány alatt beszélni kezdett az eső a fákhoz,
úgy tűnt, hogy megértettem a világot
egy olyan nyelven, mely csak egyetlenegyszer érthető meg

Fordította: Csehy Zoltán

 

Ernst Jandl: Családi fénykép

az apa kihúzza magát
az anya kihúzza magát
a fiú kihúzza magát
a fiú kihúzza magát
a fiú kihúzza magát
a fiú kihúzza magát
a fiú kihúzza magát
a lány kihúzza magát
a lány kihúzza magát

/Az irás szépművészete:

Egy kép, egy fénykép mindent egyidejűleg ábrázol. Első pillantásra minden egyidejűleg tárul elénk, és csak aztán tanulmányozunk külön-külön is minden apró részletet. Azaz egy képnek vagy fényképnek nincs időbeli dimenziója. Egy kép nem számol, nem számoz, nem ismeri a többes számot, minden külön és egyidejűleg jelenik meg rajta: két férfi itt egy férfi és egy férfi, három gyerek pedig egy gyerek meg egy gyerek meg egy gyerek. Igy már érthető, hogy mi a konkrét költészetben az ismétlés, és hogy egyáltalán mi az ismétlés. A versben a különböző személyek száma négy: apa, anya, fiú, lány. A szereplő személyek száma viszont kilenc, és az ismétlések mind a kilencet megnevezik. Az elmondottak után már világos, miért nem volt elegendő a szokásos módon így bemutatni a családot:

a szülők kihúzzák magukat
az öt fiú kihúzza magát
a két lány kihúzza magát./

Fordította: Ircsik Vilmos

 

Dabi István: költészet?…

(…)

költészet?
mit ad ez a szójáték?
Ételt?
Ruhát?
Tőkét?

Csupán az érzések
az érzelmek
gyakran a hazugságok
a csalások játéka

költészet?
Minek?

De évezredek óta
vésnek kőbe
rónak pergamen tekercsekre
papírlapokra
szavakat
és mindig akad pár henyélő
aki munka helyett
azokat betűzgeti
keresve az értelmüket

de vajon a költészetnek van értelme?

Összeállította: Cs. G.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ