Villám-lak

Imreh Albert fotója

A barakk ott állt, egy nyírfaliget kellős közepén, a tóparti kemping területén. A kemping két tucat ehhez hasonló barakkból állt, s telt ház idején a vendégeknek jól meg kellett nézniük a szállásukra kijelölt házikót, mert egyik éppolyan volt, mint a másik. A gondnok emiatt minden barakkra egy-egy megkülönböztető elnevezést festett: volt közöttük Farkas-lak, Zöld kígyó-lak, Földikutya-lak, Teknős-lak, Szarvas-lak, Vadmacska-lak, Sólyom-lak és annyi másféle „lak”.
Barakkunkon a Villám-lak elnevezés fityegett, egyezményes jele cikázó, sárga villám rajza volt. Ám bármekkora is volt a forgalom a kempingben, a Villám-lakhoz valahogy senkinek se fűlött a foga.
Berci bátyó, a környék szülötteként, hallott egy történetet, miszerint ez a barakk nevében hordozza a sorsát: nem sokkal az elkészülte után, mikor az oldalán éppen csak megszáradt a pingált név, az emblémával együtt, az első beszállásolt vendéget alig tudták kimenteni az éjjeli vihar villámcsapásától kigyúló barakkból.
Összeszaladt a kemping apraja-nagyja, a majdnem póruljárt fiatal, nászutas házaspár görcsösen összekapaszkodva reszketett a rájuk dobált pokrócok alatt, a kiégett barakk elszenesedett gerendái pedig napokon át csöndesen füstölögtek…
Gyors híre szaladt a szerencsétlenségnek, s a Villám-lakot hallgatólagosan nemkívánatos, baljós házikónak nyilvánították. Az elszenesedett gerendákat ugyan kicserélték, az új barakkot belül-kívül átfestették, eltüntetvén az árulkodó nyomokat, de se a házigazdák, se a vendégek nem kértek a barakk áldásaiból.
Azóta se lépte át senki a küszöbét, s azt se tudni, mi lehet a benne megrekedt tátongó homály mélyén. Üvegablakai hiányzanak, környékét, s a hozzá vezető ösvényt fölverte a gaz. „Talán, ha nem hívják ki a sorsot azzal a szerencsétlen villámmal, ma ez a barakk is olyan lenne, mint a többi” – töpreng Berci bátyó, de azt is tudja, hogy ha ingyen adnák se szállna meg a Villám-lakban. Ami biztos, az biztos…