Mért volt olyan szívfacsaróan szép az ősz abban az évben, hogy még én is emlékszem rá, bár egyébként kevés éles emlékem van abból az időből? Ajándék volt ez anyámnak? Megmutatni neki az élet utolsó, értelmetlenül gyönyörű lázadását a végső pusztulás előtt, hogy ne csüggedjen, és lássa: így is lehet – reménytelenül bár, de ragyogni a kilobbanásig?
Nem tudom – szép volt. Utolsó róla őrzött – nem kórházi – emlékemben őszi avarban sétálunk valahol Csákvár környékén egy erdőben. Anyám kardigánban, s mi is csak egy kis pulóverben – bár már október közepe van. A napnak még komoly ereje van, apám rövid ujjú ingre vetkőzik, és Ancsával labdázik. Én anyámmal bóklászom. Csendben van – ma hallani vélem, ahogy belélegzi az őszt, ezt a fényben fürdő, színes hanyatlást. „Mit kívánhatnék ezek után?” – ó, úgy szeretném hinni, hogy egy percre ezt gondolta, miközben a kezemet fogva lépdelt a természet páratlan kegyelmében!…
Október 22-én lett rosszul – előtte két nappal írta az utolsó levelét öccsének. Arról ír, hogy apám leutazott néhány barátjával Ábrahámhegyre olcsó (!) balatoni telket nézni. Hazatérő apám pedig lelkes – és a levél alapján ez átragadt anyámra. Apám jó hangulatban van. Az anyám szive?Kicsit vacakol, ahogy szokott, de hát ki csodálja? Október 20-án 20 fok volt – hát ki bírja ezt fejfájás vagy hasonló nélkül?…
Október 22-én hajnalban felkeltette apámat – rettenetesen fájt a baloldala. Az ügyeletes orvos meghallgatta, beinjekciózta, a fájdalmak nem enyhültek. Kórház – szívbelhártyagyulladás. Egy hét után anyánk jobban lett, megjött az étvágya is.
Nagyanyám – visszajött Zsuzsáéktól, hogy segítsen nekünk – igyekezett az ételekbe beleadni főzőtudománya legjavát. A kórterembe még mindig zúgva dőlt be a napfény délutánonként, és anyám rólunk beszélgetett az egyik hálótárssal. Apám gyakran benézett, és megkérdezte, mi legyen Ábrahámheggyel, a telekkel. Anyám azt felelte: ha hazamegyek, megbeszéljük.
November másodikán, vasárnap lévén, mi is bementünk anyámhoz a délutáni látogatáskor. Gesztenyepürét evett, és az iskoláról kérdezett minket. Még visszaszaladtam egyszer beintegetni neki, hazaindulás előtt.
Alig értünk haza a lakásba, csengettek. Apám nyitott ajtót, mi bent tévéztünk a szobában. A postás volt – táviratot hozott. Apám nem gyanakodott – ugyan mért is tette volna? negyedórája látta anyámat kisimult arccal, mosolyogva, bizakodva.
Amikor a postás csendesen közölte, hogy a kórházból jött a távirat – hirtelen felrobbant fölöttünk a kék ég. Apám a konyhába rohant, és elkezdte a földhöz csapni a tányérokat.
Ancsa sikítva könyörgött, hagyja abba, én is sikoltoztam, nagyanyám lerogyott egy székre, szó nélkül. Aztán megjelentek a szomszédok, apámat lefogták, minket átvittek, vizet itattak velünk…
(Ha visszagondolok e pillanatra, mindig az jut az eszembe: jobb lett volna csendesen. Ez legfájdalmasabb emléknek így túl éles. Ettől a vad, szilaj fájdalomtól, amelyben tányérok csörömpölnek, apám hangja siklik fel-le artikulálatlanul – nem bír eléggé megfakulni. Gyakran gondolom azt, hogy ha már meghalt anyánk, ettől az üvegszilánkot permetező vihartól, amelynek sötét örvénye minden alkalommal magával ragad, ha felidézem – igazán eltekinthetett volna a Sors.)
Valahonnan hihetetlen gyorsasággal előkerültek a barátok. A lépcsőházban összeszaladtak a szomszédok, apám a heves, hangos kétségbeesés és düh után tágra nyílt szemmel ült a konyhában a hokedlin, és nézte, ahogy az egyik szomszédasszony összesepri a szilánkokat.
Nagyanyám ugyanabban pózban ült még mindig az előszobában. Apám egyik közeli barátja vállalkozott rá, hogy bemegy a kórházba anyám személyes tárgyaiért.
„Egyelőre nem bírom látni” – mondta neki apám, és kérte, zárják kulcsra azt a fiókot, amelyikbe majd berakják.
A szomszédban kezdtünk magunkhoz térni Ancsával és visszamentünk. Apámat a konyhában barátok vették körbe, halkan beszéltek hozzá, ő meg néha bólintott, levette a szemüvegét, megtörölte azt is, meg a szemét is. Ancsával a nagyszobába mentünk, felkucorodtunk az ágyra, szemben egymással, suttogtunk, remegtünk.
Később megjött Lili is, és miután valahogy megpróbált nagyanyánkba lelket verni, bejött, hogy ugyanezt cselekedje meg velünk is.
Majdnem éjfél volt már, s Ancsa Lili ölébe hajtotta a fejét. „Bár csak már húsz év múlva lenne!” – mondta, és nem sírt.
Nem értettem, mit akar ezzel.
„Akkor már biztos nem fog fájni” – tette hozzá. Látszott, hogy ez az egyetlen reménye. Én ezt akkor meglepően praktikus és életképes megközelítésnek találtam, és elkezdtem Ancsával együtt remélni, hogy gyorsan húsz év múlva lesz. Bár egyelőre ez az este sem akart véget érni. A lakásban túl sok ember volt, túl sok sóhaj, túl sok „Erősnek kell
lenned, Józsikám!.”
Ide-oda forgolódtam, a könny szétmarta a bőrömet a szemem körül, és a sezlon erős szövete is belenyomódott az arcomba.
„Meg kéne ágyazni!” – sóhajtotta Lili, és óvatosan felkelt. Ancsa dühösen a fal fele fordult, és először telt meg a szeme könnyel. „Nem akarok ebben a lakásban aludni!” – suttogta.
Nagyanyám, aki addigra nagy nehezen már bevonszolta magát az előszobából, és lassan képes volt remegő kezével megtalálni az altatóját a táskájában, azt mondta az ágyneműt kereső Lilinek:
– Holnap vigyétek el őket magatokkal egy kicsit Sárkeszire – jobb lesz így.
Micsoda megkönnyebbülés volt otthagyni azt a lakást, ahol apám kezéből tányérok repültek, ahol mindenki minket sajnált, ahol anyám fogkeféje még ott állt a fogmosó pohárban, és ahol be volt hajtva az ágy melletti kis asztalon a könyvében az éppen olvasott lap!
Ahogy másnap a buszon Sárkeszi felé zötykölődtünk a párából makacsul kibukó túlérett őszben, az egész teljesen valószínűtlenné vált. Az is jó volt, hogy a buszon SENKI NEM TUDTA…
Ámbár ebben nem voltam biztos, igazából úgy éreztem, talán valahogy mégis látszik rajtunk…
Ancsa hallgatott, belemélyedt a könyvébe. Figyeltem – biztos voltam benne, hogy valójában ama bizonyos húsz éven dolgozik…
Amikor megérkeztünk, és a kicsi Peti felkéredzkedett Lili ölébe, odamentem Ancsához, aki kezét a térdén összekulcsolva, szinte felnőttesen ült Liliék dohányzóasztala mellett. Melléültem, megfogtam a kezét és megszorítottam. Visszaszorította, és furcsán-komolyan nézett rám…
Lili és Imi nagyon jók voltak hozzánk, de azért tudtuk: csak mi ketten…
Egy hetet töltöttünk el Sárkeszin – nem voltunk ott a temetésen. Apám döntött így, és mai napig hálás vagyok érte.
November 6-a volt- köd permetezett, feloldva a késő őszi verőfényt. Az ablak előtt álltam, néztem ki a szivárgó, füstölgő sárkeszi udvarra, – Liliék kósza kis tyúkjai tétován kapirgáltak. Az ablaküvegen pára csorgott. „Még a természet is őt siratja” – mondtam, Ancsa felé fordulva, és azt gondoltam, ezt nagyon szépen mondom. De Ancsa szinte neheztelően nézett rám – már akkor is jobban érezte a közhelyek fülsértő sekélyességét. Az idő, amellyel néhány napja olyan személyes, mondhatni üzleti viszonyba kerültünk, délben hirtelen súlyosabbá vált. Miközben az ebédet ettük, mindketten – Ancsa és én is – arra gondoltunk két óra körül, hogy számításaink szerint már MEGTÖRTÉNT, és attól kezdve óvatosan elkezdtünk „élni” – Ancsa Petivel játszott, én olvastam.
Liliék 5 órakor jöttek meg – apámmal. Csendesek voltak, a kisírt szemű, máskor oly életvidám Lilit és Imit még a kisfiuk sem tudta felvidítani. Imi konyakot töltött magának, apámat is kínálta, de ő nem kért, azt mondta, még visszamegyünk kocsival Fehérvárra. Engem páni rémület fogott el – nem akartam hazamenni! Apám látta, és még szomorúbb lett.
– Ott vannak a nagyik, mindkettő. Szeretnének már látni benneteket – mondta.
Ó, hogy irigyeltem Liliéket, amiért ott maradhatnak a villanyfényes szobában, miközben nekünk be kell szállnunk a hideg Trabantba, amelyből csak úgy dőlt ki a bánat, amikor apám kinyitotta az ajtót, hogy bekucorogjak a hátsó ülésre!.Anyám helyére Ancsa ült, és úgy beszélgetett apámmal csendesen, az úton, mintha felnőtt lett volna. Én hátul hallgattam és szorongtam – istenem, csak ne érkeznénk meg soha!
Persze, megérkeztünk – és nem is volt annyira szörnyű, mert mind a két nagymama odaadta a maradék kedvét, hogy meg tudjuk valamennyire bocsátani a sorsnak ezt az estét, amikor először lépünk be úgy a lakásba, hogy anyánk már tényleg NINCSEN.
A fürdőszobában valaki már levette a polcról a poharát, a könyv is eltűnt az éjjeliszekrényről. Renner – anyai – nagymamám vadast készített, a kedvencünket, a lengyeltóti nagymama pedig némi szelíd erőszakot alkalmazva odaültetett minket a vacsorához. Valójában éhesek voltunk és vágytunk arra vadasra – csak hát nem tudtuk, illik-e az ilyesmi akkor, ha az embernek épp eltemették az anyját…
Nem beszéltünk róla aznap – vacsora után anyai nagyanyám elvitt minket aludni, s hozzábújva, testének meleg párájában elgyötört lelkünk hirtelen megadta magát, szinte azonnal álomba merültünk. Félig kábán még hallottuk, hogy apám az anyjával a konyhában beszélget, és nagyanyám próbál lelket verni a fiába.
Aztán az álom segítségével újabb nyolc óra telt el a húsz évből, és amikor felébredtem, sütött a nap.
Kinéztem az ablakon – óvatosan, Ancsa még aludt. A napfény ráesett a ködpermettől és harmattól fénylő levelekre – ragyogott minden. Megcsapott az élet lélegzetakasztó reménye – és hirtelen rettenetesen elkezdtem sajnálni – nem magamat, hanem az én fiatal anyámat, akitől ezt végleg elvette a sors. Arra gondoltam, hogy én ezt láthatom, és vadast ehetek, és visszabújhatok a paplan langymelegébe, édes kakaót ihatok, és ha felöltözöm, kint megcsaphatja az arcomat a fényes levegő.
Ő meg… nem mertem továbbgondolni.
Ebéd után apám megkérdezte tőlünk, szeretnénk-e kimenni a temetőbe. Szívem szerint nemet mondtam volna, de persze nem lehetett. Addigra teljes erejével zuhogott a tájra a nap, és lobogtatta a koszorúkon –sárga, vörös-fehér színeiket kibontva – a gyász virágait.
Ancsa apám kezét fogta, és nem nézett a sírra. Én továbbra is – talán még inkább – sajnáltam anyámat- Istenem, milyen magányos lehet itt, kirekesztve közülünk!
A temető közel volt a Videoton stadionhoz, és közel a főúthoz is – és képtelen voltam feldolgozni azt a kontrasztot, ami e sír és a közelben zúgó hatalmas élet között volt. Hirtelen mélyről, hörögve, köhögve zokogni kezdtem – apám ijedten, tehetetlenül csitított, és azt mondta:
– Menjünk, majd kijövünk máskor.
Este a hajmáskéri nagymama korán lefeküdt – csoda, hogy bírta ezt a szívfájdalmat. Apám a konyhában kinyitott egy konyakot, és várta a lengyeltóti nagymamát, aki bejött hozzánk jó éjszakát kívánni. Ancsa befordult a fal felé, bár kimondottan éjszakai bagoly volt, és eltérő bioritmusunk állandó veszekedések forrása volt, lévén, hogy egy szobában laktunk, az utóbbi napokban rászokott arra, hogy egészen korán lefeküdt. Valószínűleg azt gondolt, így hamarabb végére ér annak az időnek, amikor még nem tud anyámra fájdalom nélkül gondolni.
Amikor Ancsa egyenletes lélegzéséből tudni lehetett, hogy elaludt, súgva azt mondtam nagyanyámnak:
– Annyira sajnálom anyut! – és akaratlanul csupa könny lett a szemem.
– Én is – suttogta vissza, és hiába vártam, hogy majd kitalál valamit, amitől könnyebb lesz.
– Tudod, mit mondott mindig, ha délután mellé feküdtem, amikor iskola után ledőlt egy kicsit? – kérdeztem.
– Na mit?
– Hogy aludjunk, mint cica tejfölben…
Beletelt egy kis idő, mire nagyanyám meg tudott szólalni.
– Igen… Ő…olyan kedves volt… olyan igazán kedves… Most már … próbálj meg aludni.
– Nem tudok… – ingattam a fejem, de azt nem mertem elmondani, hogy félek. Félek elaludni, mert hátha közben meghalok. Meg egyébtől is tartottam.
– Hétfőn megyünk újra suliba, és nem tudom, ott mit mondjak.
– Nem kell mondanod semmit – mondta nagyanyám. – Tudnak ők már mindent.
Hát ez az, gondoltam. Már nem vagyok közülük való. Nagyanyám elkezdte simogatni a homlokomat, és ez a gyengédség most majdnem kibírhatatlanul fájt. Hirtelen belefúrtam az arcom az ölébe, onnan suttogtam megint:
– Úgy sajnálom anyut….
– Tudom, bogaram – hallottam nagyanyám hangját. – De majd könnyebb lesz…. Még annyi minden vár rád. És annyi minden fog történni veled, Annyi minden lehetsz… Hidd el,kárpótol majd a sors….
Mesélt a saját mamájáról, a gyerekkoráról, mesélt addig, amíg végre el nem aludtam. Akkor óvatosan betakart, és kiment a fiához, aki már túl volt a második konyakon, de az sem használt.
…Negyven év távolából nézem ezt a kislányt… Tudom, végső soron nagyanyámnak igaza volt. Annyi minden történhet majd vele – annyi minden lehet majd… Lehet belőle majd kiskamasz, s szép lassan beérő fiatal nő, lehet majd szerelmes, lehet anya… Ó, igen – hiszen kezében az anyjától kapott hatalmas élet, és annyi, annyi minden lehet!
Csak egy nem lehet már soha: cica a tejfölben.

(Részlet egy készülő családregényből)