Anyám halála után apám végleg az lett, amit általában úgy neveznek: labilis alkat. Kibillent egyensúlyának lefelé húzó serpenyőjét az a másik, irtózatos serpenyő rántotta le és tartotta a mélyben, amelyben anyám testét a kórház alagsorában az enyészet jeges részvétlenségébe tolták. Oda tart ő is – gondolta apám abban a mázsányi novemberben, melynek ködét többé igazán semmilyen szerelem, családi öröm, szakmai siker nem tudta tartósan átvilágítani. Mindig így látom érett emlékeimben: botladozik a fogyó élet ködében – tudva, hogy bármikor felbukkanhat az orra előtt az a sötét alagút, ami majd beszívja.
Kislányai, úgy találta, valójában erősebbek, mint ő, akinek egyre fogy az ideje. Még a gyermeküket gyászoló anyósát, apósát is erősebbnek látta – mert egy olyan világból hozták az idegrendszerüket, ahol Isten értelmet adott a létezésnek.
A lányok és az öregek ott, a másik szobában minden reggel szomorúan ébredtek, igaz – csak egy darabig. De látta, hogyan telik meg a szemük egy idő után könny helyett a jövőt tervező gondolatok fényeivel. A gyerekeket egyre többször foglalkoztatta, mi lesz az iskolában, belegabalyodtak a barátság és egyéb viszonylatok kamaszkori zűrzavarába – anyósáék meg
mind gyakrabban látogatták Zsuzsát és Lilit, és várták, hogy kitavaszodván, Hajmáskéren végre lakhatóvá tegyék újra a házat. Közben persze gyakran sírtak, de látta apám, hogy az ő gyászuk olyan, amilyennek lennie kell – egy embert sirató, egy emberre emlékező, egy embert elengedő.
Az övé kettős gyász volt – magát is siratta, magára is emlékezett és magát is elengedte végleg; igen, azt a valaha volt férfit, aki még néha tudott a halandóságból következő hiábavalóság tudata nélkül élni. Nagyon hiányzott neki anyám: nemcsak azért, mert szerette, és ő volt ifjúsága szépséges múzsája, gyermekei anyja, egzisztenciális kis csatáinak mérsékelten lelkes, de megbízható társa – hanem mert sokkal bölcsebb volt mindig, és apám biztos volt benne: tudna valami olyat mondani a halálról, hogy neki viszont értelme legyen tovább élnie.
Ráadásul apám, ebben a zaklatott, szorító reménytelenségben nem is tudott egy jót aludni – még nyugtatóval sem, amit ekkor kezdett rendszeresen szedni. Ha nagy nehezen mégis összeszedte magát a felkeléshez, még mindig jócskán volt mivel birkózni. A konyhában anyósa a tűzhelyre készítette a kávéfőzőt, csak alá kellett gyújtania – s ameddig várta, hogy lefőjön a kávé, mindig ugyanazt látta: a számos villanyfényes reggelt, amikor munka előtt feleségével, Csöpivel együtt kávéztak. Amikor anyám aztán már nem nagyon mert kávét inni, akkor is ott ült apámmal, a háttérben szólt a rádió – néha elhallgattak, figyeltek valami hírre, aztán anyám elkészítette a kakaót, amivel én szinte mindig leittam a hálóingem.
– Vajon ma is leissza a kis Cilike magát? – nézett vissza a tűzhely előtt állva, a maga megnyugtató iróniájával anyám, és apám, ahogy felkapcsolta a villanyt a konyhában, hogy a gázra tegye a kávéfőzőt, egy pillanatra szinte hallotta újra a hangját. Persze, villanásnyi káprázat volt csupán, aztán kihunyt az emlék – a konyha üresebb volt, mint a legjegesebb univerzum, és a lányok már nem itták a kakaót.
Viszont kamaszodtak – és apámnak külön bánat volt arra gondolnia, hogy ami úgy is olyan rettenetesen nehéz – anyánk halála –, annak feldolgozását, elviselését még ez a diszharmóniát hozó életszakasz is nehezíti. Tudta: képtelen nekünk, rajtunk segíteni, mert maga is sürgős segítségre szorul. Az a támasz, amit a télre nálunk maradó Renner nagymama és nagypapa jelentett, csak a mindennapok túlélésére volt elég, az életre nem. Meg aztán, valahogy furcsa is volt ez az együttlét – hiába szerette apám annyira a Csöpike szüleit, különösen az édesanyját. Mégiscsak Csöpihez tartoztak, illetve hozzá is Csöpin keresztül tartoztak, és most ez az „általa” odalett.
Nekünk viszont nagyon fontos volt, hogy a magát is alig elviselni tudó, összeroppant apánk helyett/mellett női melegségre menjünk haza – nagymama a délelőttöket azzal töltötte, hogy finom ebédeket készített a konyhában, ügyelve rá, hogy a könnyei ne hulljanak bele a levesekbe. Nagyapánk a bánatban leszokott legkedvesebb időtöltéséről: a tévézésről, ám december elején reggel nagyanyám azt látta, hogy újra kinyitja az újságot.
Kettejük közül nagyapám viselte nehezebben a panellakást és az ezzel járó viszonylagos bezártságot, naphosszat az ablak előtt állt, az utcát pásztázva. Ha megjöttünk az iskolából, várakozó arccal jött ki közénk a konyhába, amíg ebédeltünk, aztán csak hallgatta, némán, ahogy beszámoltunk a napunkról. Délután nagyanyám aludt egy kicsit, és mi gyakran mellé kucorodtunk, vagy a másik – a nagy – szobában, apánk íróasztalánál csináltuk a házit. Nagyapám az ablaknál állt órákig, szótlanul, de amikor meglátta apám biciklijét, behúzódott ő is a kisszobába.
Apám általában kora estig dolgozott – vad, elszánt munka volt ez, hogy amíg lehet, ne szakadjon rá az égbolt. Ez legkésőbb akkor mindig megtörtént, amikor kitolta a gimnázium udvaráról a kerékpárját, és a szitáló téli ködben hazafele tartott. Hiába nézett fel úgy a ház előtt az első emeleti ablakokra, hogy villanyfényt látott – sötét volt, jaj, sötét.
Becsöngetett, s legtöbbször Ancsa nyitott neki ajtót, aki valahogy
nagyon megnőtt, megkomolyodott. Apám azon vette észre magát, hogy szinte kapaszkodik nagyobbik gyermekébe, miközben egyfolytában attól félt, mikor roppan össze ez a kislány, aki annyira anyás volt. Ancsára néznie amúgy is fájdalmas és gyönyörűséges volt egyszerre – anyám barna, meleg szemei néztek vissza rá.
Ancsa igyekezett felnőni a feladathoz, de hát hogyan is pótolhatta volna anyámat? Nem csak arról volt szó, hogy bár külsejében nagyon hasonlított rá, természetében jóval inkább apám nyugtalanabb habitusát hordozta, de még gyermek volt, gyászát elnyomó, elveszettségében felnőttet játszó, kétségbeesett gyermek. Ő terített meg a vacsorához apámnak, el is beszélgetett vele, mert „KELLETT”, de ebbe hamar belefáradt, és apám szintén, mert amiről beszélni szeretett volna, arról egy gyermekkel nem lehetett.
Nagyanyám is kijött a konyhába, és azt kérdezte:„Elég meleg a leves, Józsikám?” – de a hangja sokkal kevésbé csengett természetesen, mint amikor még a lánya is ott élt a lakásban…
Vigasztalók a körülötte lévő nők között akadtak volna szép számmal- apám negyven éves volt, még mindig jóképű, elég komoly társadalmi tekintélyt is vívott már ki magának a városban – és meg kellett menteni, ami köztudottan halálos fegyver egy női szívnek. De hát egyelőre erre gondolni sem tudott – vagy ha mégis, rögtön bűntudata támadt. Hát már elfelejtem? – kérdezte magától, amikor a társ és nő utáni vágy lassan újra követelni kezdte a helyét az életében, és azt gyanítom, amikor ezt a vágyat, egyre kevesebb sikerrel, megpróbálta elnyomni, nemcsak azért tette, mert azt gondolta, ezzel megsérti azt a szent köteléket, amely örökre anyámhoz fűzte, hanem mert általában bizonyítékát látta annak, hogy mindenkit, majd őt is, bizonyos fokig pótolni lehet.
Közeledett a karácsony, a legszomorúbb, amire emlékszem. Egy kazettás magnót kaptunk, amire nagyon régen vágytunk, mert rettentő „menő” dolog volt abban az időben, mellesleg nagyon drága. Apám, aki addig életformaszerűen spórolt, most nem számolta a pénzt – nem volt jövő, amihez félre kívánta volna rakni.
Amikor benyitottunk karácsonyeste a nagyszobába, a feldíszített fa alatt erről a magnóról szólt a Csendes éj. Apám igyekezett tartani magát, várakozón nézett ránk, aztán magához szorított bennünket. Nagyanyám akaratlanul is fojtottan felzokogott. Anyánk képe a fáról mosolygott le ránk, és azt gondoltam, bárcsak vége lenne már az egésznek. Igyekeztünk örvendeni, de hát olyan szomorúv olt az egész – és apám majdnem hogy haragudott ránk, amiért tanácstalanul és érdektelenül kucorgunk a fotelben. „Nézzétek már meg” – súgta halkan Lili, aki Imivel és Petikével eljött, hogy az egész karácsony valahogy elviselhető legyen, és én ímmel-ámmal nézegetni kezdtem a kazettákat. Ancsa nem mozdult, mintha neheztelt volna apámra, amiért az azt hiszi, bármivel is örömet tud most okozni neki.
Apám Imivel nekilátott a konyaknak – elhangzott egy-két hangosabb nevetés, Imi ugyanis jókedvű, csupaszív férfi volt, aki őszintén szerette apámat, és fütyült a konvenciókra. Nagyanyám neheztelőn nézett feléjük, én is szorongva kaptam fel a fejem, és néztem Ancsára, aki elszántan örömtelen és komoly maradt. Este az ágyban közölte velem, hogy nem is érdekli az a „hülye magnó.” Másnap, amikor beállított egy osztálytársa, azért megmutatta neki, aztán szalagra vették egymást, ahogy énekelnek – és amikor visszajátszották, ott derengett végre az arcán újra, először anyánk halála óta, egy valódi gyerekmosoly.
Apám mellett egyre kényelmetlenebb volt az alvás, Ancsa egyre többször puffogott, mert nem olvashatott késő este. Apám idegei nem bírták a veszekedéseket, és nagyon lehangolta, hogy testvérekként annyit vitatkozunk. Nagyanyámék is belefáradtak a paneléletbe, és amikor véget ért a fűtésidény, szedelőzködni kezdtek. Nekünk, gyerekeknek összeszorult a szívünk: most aztán tényleg egyedül maradunk. De azt hiszem, azért az is eszembe jutott, hogy nem kell ezentúl apámat oldalba bökni, hogy hagyja abba a horkolást. Különben is, mondta Renner nagymamám, Hajmáskér csak 38 kilométer. Bármikor kivonatozhatunk hétvégén. Hét
közben meg úgyis repülnek a napok…
Apám vitte ki őket Trabanttal Hajmáskérre, ment vele Imi is. Áprilisi szél lengette a virágba borult cseresznyefát, törékeny édesség úszott a kicsi kertben. Apám egy percre látta is anyámat egy régi-régi tavaszban, még fiatalon, egészségesen, a szél – mert Hajmáskéren szinte mindig fújt – lobogtatta anyám rövid ujjú blúzát és szabadon hagyott barna haját. Épp cseresznyéért ágaskodott, sudár alakja még jobban megnyúlt, és apám emlékezett rá, hogy amint így elnézte, azt szerette volna mondani, amit Faust: „Állj meg, pillanat!”…
De az nem állt meg, hanem elmúlt, végleg, gondolta. Miközben a hideg, befülledt szobákat átszellőztették, őt is átjárta valami hűvös, tiszta tudás – mintha kitárultak volna az ablakok az ő lelkében is, és a megfülledt, sötét bánatot kisöpörte volna a józan, szomorú véglegesség. Mielőtt visszaindult volna, elüldögélt egy kicsit a verandán. Anyósa kávét hozott neki, láthatóan felélénkült, hogy végre ismét a „sajátjában” lehet.
– Vigyázz az úton, Józsikám! – mondta, és elnézte a férfit, ahogy remény és kétségbeesés nélkül fürkészi a távolt. Most először látta azt, hogy Józsi majd valahogy túl lesz rajta. Ez azért fájt… De így kell lennie.
– Vigyázok – bólintott apám, és ránézett az asszonyra, aki vele volt a legnehezebb napokban. – Köszönök mindent, anyuka.
– Ugyan – mondta nagyanyám egyszerűen, és leült egy percre a veje mellé. Hallgattak, és mindketten tudták, hogy most valaminek vége van. Még sokszor fognak majd találkozni, a gyerekek is sokszor eljönnek majd, de az a sudár lány, aki cseresznyét szedve megdobogtatta mindkettejük szívét, már nem tudja tovább olyan szorosan összefonni az életüket, mint eddig. Kicsit el is fáradtak mindketten abban, hogy ezt megértsék. De most, hogy megtörtént, szinte megkönnyebbültek.
Hallották, hogy bent nagyapám valamin morogva méltatlankodik.
– Anyukának sem lesz könnyű – mondta apám. Aztán hozzátette, minden meggyőződés nélkül: – De majd jövünk segíteni.
– Igen – hagyta rá szórakozott, nehéz mosollyal nagyanyám, aki tudta: ezentúl inkább Lili vagy Zsuzsa férjét hívja segítségül. Rátette a kezét egy percre apáméra – mintegy azt kérve, hogy ne haragudjon ezért, hiszen nem lehet máshogy. Közben Imi kijött a házból, és megbeszélte nagyanyámmal, hogy még a héten egyszer kiszalad, mert épp van mit igazítani a falakon. „Hát így…” – suhant át apám agyán, amíg nézte őket, és eszébe jutott, milyen eltökélten tárgyalt az orosz tisztekkel egy félévvel ezelőtt… Kijött nagyapám is, újra elégedetlenkedni kezdett, nagyanyám rászólt, összekaptak a maguk harag és következmények nélküli rutinjával. Búcsúzásnál csak nagyapám sírt, de hát nála amúgy is nagyon könnyen állt a sírás idősebb korában.

(Részlet egy készülő családregényből)