Nem tudom, tudták-e vajon a nagyszüleim, amikor visszamentek Hajmáskérre, hogy apám óvatoskodva, tétován, de elkezdett találkozgatni későbbi feleségével, Magdival.
Az bizonyos – mert apám később maga mesélte el –, hogy februárban nagymamám beszélte rá búskomor, összetört vejét, hogy mozduljon ki végre, és menjen el egy érettségi találkozóra. Amúgy is illendő volt – ő volt az osztályfőnök, és osztálya is nagyon kapacitálta. Többen megkeresték, kérlelték; végül elment.
Hogy utána miként kezdett el Magdival, valamikori tanítványával találkozgatni, nem tudom, nem is nagyon akartam sosem tudni, épp elég volt rádöbbennem, hogy a dolgok így állnak.
Ha visszaemlékszem arra, mit éreztem, a szégyen szó jut az eszembe. Szégyelltem az osztálytársaim előtt: apám, akinek nője van – ez olyan rettenetes volt, és ők nem tették könnyebbé a dolgomat, olyasmiket suttogtak, hogy naranccsal meg banánnal próbál minket Magdi magához édesgetni. Persze, akik ezt mondták, gyerekek voltak – de én is az voltam, és nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy ezt gondolják és terjesztik rólunk az iskolában, még valamelyik rajgyűlésen is felhoztam, ahol persze lehurrogtak. Bántott a dolog, mert ráadásul nem is volt igaz belőle semmi – apám a nyár végéig nem ismertetett össze minket Magdival, habár a szüleihez levitte őt, még mielőtt az édesapja májusban meghalt.
– Nem túl fiatal hozzád? – kérdezte az anyja, amikor este már csak ő és apám maradtak fent a lengyeltóti nappaliban. 18 év volt apám és Magdi közti korkülönbség, és ezt apai nagyanyám még a századeleji társas kapcsolatok hagyományainak ismeretében is soknak találta.
– De – bólintott apám, és erre nem nagyon lehetett mit mondani. De nagyanyám megpróbált:
– A gyerekek? Azt látom, hogy téged imád… de anyaszerepet nem nagyon lehet elvárni egy 22 éves lánytól.
– Majd beletanul… Megmondtam neki, hogy ha engem akar, a lányaimat is akarnia kell.
– Nem arra van szüksége a lányoknak, hogy akarják, hanem hogy szeressék őket – szaladt ki nagyanyám száján, de majdnem megbánta, olyan fájdalmas, kétségbeesett tűnődés felhőzte el a fia arcát.
– Mondd, anyám, hát mit tegyek?… Beleőrülök a magányba… Csöpikét…nem tudom visszahozni… Élni kell… Itt ez a két kislány, és… Ő… olyan erős…
– Igen, azt látom. – A kicsit túlsúlyos, kellemes arcú nő, akit Józsi lehozott magával, valóban sokkal érettebben, kiegyensúlyozottabban viselkedett és felnőttesebben gondolkodott, mint a kora alapján várni lehetett volna. – Hogy stabil, az nem kétséges. Csak hát… mégse kéne így elsietni… A szülei mit szólnak?
– Hát épp ez az. Ők igazán alkalmasak lennének, hogy a lányok biztonságot találjanak. Magdi anyja egy tündér…
„Tán őt kellene elvenned!” – gondolta fanyarul nagyanyám, miközben hallgatta, hogyan dicséri apám a nála mindössze 5 évvel idősebb asszonyt. Most már értette: a fiának lesz egy felesége, az unokáknak meg lesz egy pótmamája – és a kettő nem fog összeérni. Mit is mondhatna? Túl kusza, túl nehéz ez az egész, és ha nem tud jobbat ajánlani, nincs joga beleszólni – legyen, ahogy lennie kell. De egyet még feltétlenül ki kellett mondania – és kötelességének érezte, hogy a kétségbeeséstől elsietett döntésekre hajló fiát erre figyelmeztesse.
– Tudod, Józsikám, az csak a dolog egyik olvasata, hogy nem túl fiatal-e Magdi egy egész családot felvállalni? Onnan is megközelíthetjük, nem vagy-e te túl idős hozzá, vagy nem leszel majd az valamikor?
Apám idegesen felállt, rágyújtott. Nem akar az időre gondolni, miért nem érti ezt meg az anyja, pont az anyja?
– Ezzel meg mit akarsz? Még csak negyvenéves vagyok…( de belül azt mondta: már…)
– Ő meg 22 – folytatta nagyanyám kérlelhetetlenül. Meg kellett tennie, bár látta, hogy a fia mennyire szeretné, ha hallgatna. Apám föl-alá járt, és azt kívánta, bárcsak beszélnének már másról.
– Anyám, hagyd már abba, én is tudom, hány éves… De mire ez gond lenne, úgy is meghalok… ( ezt persze valójában el sem tudta képzelni)…ha meg nem… egy férfi még hetvenévesen is lehet aktív…
Nagyanyám a férjére gondolt, aki hetvenhárom volt, és napról napra engedte el az életet. Odaadóan ápolta, de nem volt benne biztos, hogy ugyanilyen odaadásra, türelemre képes lett volna tíz évvel ezelőtt.
– Jó, én csak hangosan gondolkodom. Nekünk tetszik… apádnak is… mert látjuk, mennyire szeret… A gyerekeknek mikor mondod el?
Apám elnyomta a csikket, leült, levette a szemüvegét. Elfáradt a szeme – és ez volt az a kérdés, amire szerette volna elodázni a választ. Egyelőre az első mondat megfogalmazásáig sem jutott el, amivel a két kislány elé állhatna, akikkel csendesen, éppen csak hegesedő közös emlékekkel a szívükben húzták-vonták a jelent. Ancsa múlt hét végén borsó levest főzött – rántás nélkül, és Csilla már két ingén égetett lyukat a vasalóval. Fájt arra gondolnia, hogy mindkétszer dühös lett, ahelyett, hogy vigasztalta volna a lányokat.
– Tervezem… – felelte kitérően, mint aki nem tudja, hogy ha van ember, aki elől beszélgetésben hiába akar kitérni, az az anyja. Persze, most is így volt.
– Nem nagyon kéne ezt halogatni, fiam. Fehérvár… nagyváros, de nem ennyire. Rossz lenne, ha mástól tudnák meg…
Apám hallgatott. Úgy érezte, képtelen rá. Képtelen! Nem fogadhatják a lányok másként, mint árulásként. Hogyan magyarázza el nekik, hogy nem tehet egyebet? Hogy amit ez iránt a fiatal, rajongó, praktikus észjárású nő iránt érez, annak semmi köze az édesanyjuk iránti szeretethez? Hogy az egyik nem keresztezi, és nem is oltja ki a másikat? Hogy ők ott a kisszobában esténként sugdolóznak, villanykapcsoláson veszekednek – EGYÜTT vannak – ő meg a másik szobában nyomorultan, egyedül – egyedül, a rémeivel. Kell, hogy valaki melléje feküdjön, valakinek az ölében elfelejtse AZT, hogy valaki mellett végre kicsit
megkönnyebbedjenek a reggelek, hogy legyen ereje elindulni nap mint nap… Hogyan mondja el, hogy valójában ez az ő érdekük is?
Ez a fiatal lány, aki valószínűleg már az iskolapadban imádta, feltétlen szeretettel csüggött rajta, és ezt, úgy tűnt, semmi nem ingathatja meg. Márpedig apám tisztában volt vele, hogy bőven ad majd rá okot a félelem rá-rátörő, pánikszerű rohamaiban. Ezenkívül Magdi a kórházban dolgozott – és az, hogy olyan társa lesz, aki szakszerű érvekkel semmisíti majd meg a halálos diagnózisait, nagyon megnyugtatónak tűnt. Csak a lányok… ők vajon mit szólnak? Mert azt tudta apám, hogy a beleegyezésünk nélkül semmilyen módon nem lépheti át Magdi a lakás küszöbét.
– Nem tudom, mit mondjak nekik – vallotta be végül hosszabb hallgatás után az anyjának, s rá nézett, mintegy segítséget várva.
– Az igazat…és minél előbb. –
Apám elővett egy újabb cigarettát.
– Sokat dohányzol – mondta nagyanyám, apám pedig keserű mosollyal vállat vont.
– Oly mindegy.
– Dehogy… sose mindegy…
– Ezek a te bölcsességeid! – legyintett türelmetlenül apám, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Nagyanyám elnézte szorongó, feszült, még szép arcát, és előre sajnálta őt is, minket is a kikerülhetetlen beszélgetésért.
– Hidd el, szívesen segítenék. De ezt senki nem teheti meg helyetted.
– Tudom. De egyelőre nem megy…
– Akkor…várj ki egy megfelelő alkalmat…
– Nincs megfelelő alkalom – mondta apám, és ez olyannyira igaz volt, hogy nagyanyámnak elakadt egy pillanatra a szava.
– Próbálj először Ancsával beszélni – mondta.
Amikor legutóbb itt voltak a lányok, feltűnt neki, hogy Ancsa este megkérdezte az apját, becsöppentett-e a szemébe. Mintha kezdene valamiféle háziasszonyi szerepkörbe beletalálni. A kisebb, Csilla nagyon hozzáragadt a nővéréhez, ezen kívül jóval simulékonyabb természet – ha Ancsa megérti, ő is meg fogja.
A hátsó szobában köhögni kezdett nagyapám – szárazon, fakón. A beszédhangja is érezhetően fakó lett néhány napja – ez aggasztotta nagyanyámat. Felállt.
– Megyek, viszek vizet apádnak… Elég gyenge mostanában…
– Igen – mondta apám, de közben azon tűnődött, vajon áthallatszott-e az, amit beszéltek, abba a szobába, ahol Magdi aludt. Tulajdonképpen nem is bánta volna. Magdi egyik legjobb tulajdonsága a gyakorlati érzéke volt- talán tudna valami olyat javasolni, ami nagyon is kézenfekvő és működőképes, csak egyikőjüknek sem jutott az eszébe.
– Az biztos, hogy sokat jelent neki, hogy látja, már nem vagy egyedül – hallotta anyja hangját, s beletelt egy-két másodpercbe, amíg rájött, hogy az apjáról beszél.
– Én egy kicsit tartózkodónak éreztem.
– Most találkoztak először… De tetszik neki, nekem mondta. A tartózkodása meg majd elmúlik, ha jobban megismeri Magdit.
De erre nem került sor: apámék látogatása után egy hónappal nagyapám csendesen meghalt.
Apám már nem tudott „továbbrendülni” – elszorult gyomorral, de fegyelmezetten vette tudomásul, hogy nem egészen egy év alatt elvesztette a feleségét és az édesapját is.
Még időben ért le Lengyeltótiba ahhoz, hogy ott álljon apja ágya mellett, akinek az arcán nyoma sem volt félelemnek. Apám majdhogy nem irigyelte egy pillanatra – nyilván tudja azt – azt az egyetlenegyet, a legfontosabbat –, amit ő soha sem fog. Vagy talán csak még nincs itt az ideje, hogy megtudja: nem kell félni? Szinte reménykedve kutatta apja arcát, amelynek megbonthatatlan békéjét az egyre szaggatottabb lélegzetvétel sem tudta megzavarni. Amikor aztán mindennek vége lett, apám felhívta Magdit a lengyeltóti postáról. Arra gondolt, rettenetes lenne, ha most nem tudna senkinek sem telefonálni, és az is jó volt, hogy Magdi csak tényszerű dolgokat kérdezett – mikor lesz a temetés, meddig marad. Attól, hogy felhívta, apám valahogy tartozni kezdett hozzá – s ez is jó volt. Elég biztosan tudta már, hogy elveszi, bár még nem beszéltek róla. Magdi megkérdezte, lejöhet-e a temetésre, és ő a valahova megint tartozás hirtelen – és múló – lelkesedésében azt mondta, hogy persze. A hazafelé úton aztán volt módja ezt átgondolni és megbánni – de hiszen ott lesznek a lányok is, mindenki. Talán nem kéne, semmiképpen sem most kéne találkozniuk.
Csüggedten rágyújtott –megint egy újabb bonyodalom a nagy szomorúságra, ráadásként.

(Részlet egy készülő családregényből)