…Apámék lengyeltóti látogatása után egy hónappal nagyapám csendesen meghalt.
Apám már nem tudott „továbbrendülni” – elszorult gyomorral, de fegyelmezetten vette tudomásul, hogy nem egészen egy év alatt elvesztette a feleségét és az édesapját is.
Még időben ért le Lengyeltótiba ahhoz, hogy ott álljon apja ágya mellett, akinek arcán nyoma sem volt a félelemnek. Apám majdhogy nem irigyelte egy pillanatra – nyilván tudja azt – azt az egyetlenegyet, a legfontosabbat –, amit ő soha sem fog. Vagy talán csak még nincs itt az ideje, hogy megtudja: nem kell félni? Szinte reménykedve kutatta apja arcát, amelynek megbonthatatlan békéjét az egyre szaggatottabb lélegzetvétel sem tudta megzavarni. Amikor aztán mindennek vége lett, apám felhívta Magdit a lengyeltóti postáról. Arra gondolt, rettenetes lenne, ha most nem tudna senkinek sem telefonálni, és az is jó volt, hogy Magdi csak tényszerű dolgokat kérdezett – mikor lesz a temetés, meddig marad. Attól, hogy felhívta, apám valahogy tartozni kezdett hozzá – s ez is jó volt. Elég biztosan tudta már, hogy elveszi, bár még nem beszéltek róla. Magdi megkérdezte, lejöhet-e a temetésre, és ő a valahova megint tartozás hirtelen – és múló – lelkesedésében azt mondta, hogy persze. A hazafelé úton aztán volt módja ezt átgondolni és megbánni – de hiszen ott lesznek a lányok is, mindenki. Talán nem kéne, semmiképpen sem most kéne találkozniuk.
Csüggedten rágyújtott –megint egy újabb bonyodalom a nagy szomorúságra, ráadásként.
Végül abban egyezett meg Magdival, hogy lejön a temetésre, de nem marad ott utána, és külön érkezik. Azt már nem merte megkockáztatni apám, hogy ott derüljön fény valamire véletlenül, így hát temetés előtt két nappal benyitott a szobánkba, és leült az ágyam szélére.
Ancsa letette a tollat – épp házit írt.
– Azt akarom mondani nektek, hogy nagypapa temetésére lejön egy ismerősöm is… egy volt tanítványom. Magdinak hívják.
– Minek? – kérdezte Ancsa elég nyersen, és apám sötét csüggedéssel hallotta ki hangjából, hogy esze ágában sem lesz megértőnek lennie.
– Mert….ismerte, és szeretné neki megadni a tiszteletet.
– Felőlem! – fordított hátat Ancsa, – csak azt nem értem, ezt nekünk miért kell tudni!
De persze értette. Apám is tudta, hogy érti. Én, mint annyiszor korábban és későbben is, ott feszültem köztük, békére vágyva. Bárcsak már kimenne apám, vagy Ancsa elhallgatna!
Apám ült még egy darabig, rám nézett, remélte, hogy majd mondok valamit, de én csak egyet akartam: azt, hogy ez az egész ne velem történjen.
Ancsa tüntetően szántotta a tollával a papírt, apám sóhajtva felállt.
– Vacsorázunk? – kérdezte.
– Nem vagyok éhes – kongott Ancsa hangja, én meg nem győztem eléggé helyette is éhesnek lenni.
Sajnáltam apámat, és szokásomtól eltérően össze-vissza fecsegtem evés közben. Apám szórakozottan végszavazott, nem hiszem, hogy nagyon figyelt rám… Siralmas egy vacsora volt, nem vitás. Este nem beszéltünk erről Ancsával – én talán nem is értettem még eléggé, amit ő valószínűleg összerakott magában, és egyelőre nem bírt apámnak megbocsátani.
Nyomott csendben utaztunk le a temetésre, Ancsa mereven nézett ki az ablakon, nem nagyon állt szóba apámmal, én meg feszültem. Jó volt végre elvegyülni a rokonok között, és Klárival találkozni, akivel néha elfeledkeztünk magunkról, és majdnem nevetni kezdtünk. Közben lelkem legmélyén egyfolytában attól féltem, mikor bukkan fel „az a nő”. Ancsa ideges, sötét arccal felelgetett nagyanyámnak, aki az útról érdeklődött. Temetés közben aztán elcsíptem apám tekintetét – és azt követve megpillantottam egy fiatal nőt, valahol hátul, elvegyülve az ismerősök között. Meglepően csinosnak találtam, bár eléggé duci volt. Az a fajta nő volt, akire azt mondják: mutatós. Arcán a kívülálló halvány zavara és a szerelmesek izgalma – szinte kiritt, hogy ittléte valahogy többről és másról is szól, mint a többieké. Legalábbis én így éreztem, s azt gondoltam, ezt mindenki látja.
Ancsát néztem, aki konokul a koporsóra szegezte a tekintetét. Szerintem ő nálam sokkal hamarabb felfedezte Magdit az emberek között – s attól kezdve legfőbb törekvése az volt, hogy semmiképp sem lássa meg még egyszer. Mihelyst vége lett a temetésnek, rekordsebességgel csúszott be Imiék kocsijába, s én láttam, hogy apám tanácstalan arccal tekinget szét, bennünket keresve.
Szélsebesen Klári mellé vágódtam, lehetőleg takarásban oldalaztam el a kocsijukig, s félénk természetemet legyőzve bekéredzkedtem. Még láttam az ablakból, hogy apám tétován megindul Magdi felé.
Este, amikor elmentek a rokonok, ismerősök, és mi is készültünk lefeküdni, nagyanyám megfogta Ancsa kezét:
– Maradjatok még egy percre! – szólt, és bár kérőn csengett a hangja, valahogy éreztük, hogy ez most parancs. Nagy csönd volt a házban – apám már jóval korábban lefeküdt, fejgörcse volt. Ancsa vágott egy grimaszt. Nagyanyánk még a fekete kosztümjében, át se tudott öltözni, ünnepélyes, komoly és őszinte volt. Úgy beszélt velünk, mint egyenrangúakkal, és azt mondta, hogy érti, mit érzünk. Mi több: megérti. Nyilván nem lehet pótolni az édesanyánkat, az ő szívében sem foglalhatja el senki a helyét. Ott van, örökre. Mindentől és mindenkitől függetlenül. És édesapánk is pontosan így van ezzel. De mi nemsokára felnövünk. Lesz önálló életünk, családunk. Ami most széttört, majd egész lesz – vagy majdnem. Mert az ember nem magányra született, akkor sem, ha nem lehet már megosztani az életet azzal, akivel az ember a legjobban szeretné. Ő már öreg, de most, hogy apuka meghalt – így nevezte nagyapámat mindig – megkérte az egyik barátnőjét, költözzön ide hozzá. Nem mintha pótolhatná nagypapát – továbbra is sokat fog vele beszélgetni gondolatban, ott látja majd az üres karosszékben, vagy a kertben a fa alatt újságot olvasva. Minden nap, minden percben. És biztosan tudja, hogy ott fenn, nagypapa is nyugodtabb szívvel néz le rá, hogy van kihez szólnia esténként ebben a másik, földi világban a feleségének. És édesanyánk is ezt szeretné látni, ha édesapánkra lenéz…
Ezen a ponton Ancsának potyogni kezdtek a könnyei, és nagyanyám magához ölelte. Én is sírtam – a megkönnyebbüléstől, mert láttam, hogy nagyanyám a gyász letisztult csendjében megtalálta a kellő szavakat bekeményedett nővérem szenvedő lelkéhez. Magdi nevét nem ejtette ki senki, és még viszonylag hosszan beszélgettünk ezután – de már hétköznapi dolgokról. Mielőtt lefeküdtünk, még annyit mondott nagyanyánk:
– Segítsetek neki! – és jól tudtuk, mire gondol.
Így aztán, valamikor nyár vége felé, apámnak komolyabb ellenállás nélkül sikerült minket rávennie arra, hogy elmenjünk Magdiékhoz, a Gőzmalom utcába egy vasárnapi ebédre – amolyan első találkozásra.
Apám jó taktikai érzékkel választotta ki a helyszínt és a hátteret – kevés meghittebb és családiasabb helyre emlékszem gyermekkoromból, mint erre a kertes házra bent, Fehérvár szívében. Ma már egy lakótelep van a helyén, s talán meg sem tudnám találni, hol volt, ha nem állna még a malom, amelyről az utca a nevét kapta.
Ragyogó vasárnap délelőtt volt. Várakozón, feszülten ültünk Cilike Trabantban, s mindketten, Ancsa és én is el voltunk szánva arra, hogy elfogadjuk „ezt az egészet.” Idegen volt ugyan a ház, de rögtön megtetszett – csak úgy áradt belőle az a kedvesség és szeretet, amely lakóit, de
leginkább Erzsi nénit jellemezte. Mégis… ahogy letelepedtünk a szépen megterített asztal mellé, ahol mindenki azért ült ott, hogy minket meghódítson, hogy nekünk a kedvünkbe járjon, hogy nekünk tetsszen és minket befogadjon, az egész helyzet nyilvánvalóságától olyan rettenetes szégyen és zavar lett úrrá rajtam, hogy potyogni kezdtek a könnyeim. Ettől csak még inkább zavarba jöttem, felpattantam, kiszaladtam az udvarra. Nemsokára Ancsa is követett, majd apám.
– Hazamegyünk – mondta, ahogy látta, hogynem sikerül visszacsalni bennünket az asztalhoz. Bement, mondott valami, s ahogy kinyitotta az ajtót, hogy beköszönjünk, láttam, hogy Magdi halkan sír. Az egész nagyon kínos volt, soha többet nem akartam, hogy megismétlődjön.
Pedig… gondoltam aztán megnyugodva, olyan helyes kis ház, és Erzsi néni olyan nagyon kedvesen kérdezte meg, hogy tényleg olyan rossz evő vagyok-e, ahogy apu állítja… Orromban éreztem a húsleves mennyei illatát, és már sajnáltam, hogy nem kóstoltam meg.
Valójában, utólag sajnáltam az egészet. Apám is sajnálta, Magdi is. Aki egyedül tényleg nem, az Ancsa volt; ő nálam sokkal fegyelmezettebben viselkedett ugyan a Gőzmalom utcában, de fejvesztett zavarom valójában jól jött neki – ő ugyanis tényleg mindörökre hátat akart fordítani mindennek: a kertnek, Erzsi néni páratlan kedvességének, a vasárnapi ebéd családi biztonságot idéző hangulatának.
Ezután egy–két hétig apám nem ment el esténként otthonról, és azt mondta nekünk, hogy nem veszi el Magdit, mert látja, hogy ilyesmire mi még nem vagyunk készek.
Nyomasztó esték következtek… Ancsa hiába próbált beszélgetni lehangolt apámmal, akinek láthatóan máshol jártak a gondolatai. Hallottam, hogy egyszer hosszan beszélget Magdival telefonon, gimnáziumi igazgatóként azon kivételezett réteghez tartozott, akinek volt magántelefonja. Furcsa volt őt hallani – egy férfi beszélt egy nővel, nem az apám. Vigasztalta Magdit, s hallottam, hogy Magdi sír. Megsajnáltam. Olyan reménytelen volt ez az egész így, az újra csak a miénk, kedveszegett, távoli apánkkal – a Gőzmalom utca, az a ház a napfényes kerttel, a szépen megterített asztal, a krumplipürés tál meg a rántott húsok a kredencen – maga volt az értelmetlenül eljátszott remény.
Ráadásul esősre fordult az idő, még a strandra sem tudtunk kijárni, egy-két napra beszorultunk a lakásba, s apámnak el kellett mennie valahová. Tejbegrízt ettünk Ancsával, csomós lett, de: na és? Kint locsogott az eső, én meg elővettem a vasalnivalókat. Megképzett előttem a jövő: főzünk – rosszul – apánknak, kivasaljuk – szintén rosszul – az ingeit, és nem megyünk el a moziba a többiekkel, hogy ő ne legyen egyedül. Persze, velünk is egyedül lesz, és mi is vele – szóval valójában így hármasban siralmasan egyedül vagyunk – miközben lehetne máshogy, nagyon is lehetne.
Ancsa felhúzott lábakkal ült a fotelben egy könyvvel, de ki sem nyitotta, mert én elkezdtem beszélni. Már nem emlékszem rá, hogy pontosan mit, csak arra, hogy egészen hosszan, ihletetten érveltem, ő meg nem szakított egyetlenegyszer sem félbe. Kint dobolt az eső, melankolikus és bensőséges volt az egész. Ancsa arcáról egyre inkább olvadt le az ellenállás. Láttam, hogy ő is belefáradt, gyerek akart lenni ő is újra. Forgattuk eleget a ránk szakadt sorsot a kezünkben, túl nehéz volt vézna kamaszkarjainknak. Fogják a kezükbe az arra hivatott felnőttek, nekünk elég volt – átadjuk. Ha Magdi, hát Magdi. Vagy Erzsi néni, tettem hozzá. Esetleg: és… – majd meglátjuk. Ha már anyánk nem lehet…
Ancsa arca fájdalmasan megrándult – talán azt gondolta, most árulja el anyát. Én nem gondoltam, sosem keveredett bennem a kettő össze, mert sosem gondoltam, hogy bárki a helyére állhat.
A kis szoba megtelt gőzzel, ahogy vasaltam, kinyitottuk az ablakot, kicsit sírtunk együtt az eső és a frissen vasalt ruhák illatában. Aztán megkönnyebbülten nekiláttunk a tejbegríznek, befaltuk az egészet, csináltunk még egy adagot. Az is csomós lett.
Este, mikor megjött apánk, eléje penderültem, alig vártam, hogy elmondhassam neki: felőlünk vegye el Magdit. Láthatta az arcomon a sajátos elszántságot, mert lehuppant a fotelbe, és azt kérdezte ijedten:
– Már megint mi van?
Amikor elmondtam, sokkal kevésbé volt felszabadult és elégedett, mint szerettem volna. Sóhajtott, felállt, bement Ancsához, aki éppen rendet rakott a szekrényében.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte, és Ancsa bólintott. Apám megfogta az állát, maga felé fordította, nézték egymást egy darabig, aztán apám megsimogatta mindkettőnk fejét:
– Tudjátok, azért ez nem ilyen egyszerű. Nemcsak nekünk vannak érzelmeink…
Erre nem gondoltunk – mármint hogy Magdi azonmód nem rohan, ahogy zöld lesz a sorompó. Úgy tűnt, nagyon szíven találta az a könnybe fúlt vasárnapi ebéd, pontosabban az, ahogyan azt apám átfordította kapcsolatukra. Egy-két hétig nem történt semmi, s hiába lestük, mit csinál, hova megy, kinek telefonál apánk: mintha nem nagyon igyekezett volna.
Később megtudtuk, hogy még másnap felhívta Magdit, aki megint sírt, de azt mondta, ebben az egészben valahogy nem tud hinni. Nem bír ki még egy hátraarcot.
Aztán Erzsi néni hívta fel apámat a gimnáziumban, és munka után találkoztak egy kávézóban. Erzsi néni arra kérte apámat, próbáljon belegondolni az ő helyzetébe. Van egy lánya, aki kóvályog a bánattól, épp csak él. Most telefonáltak neki: hogy mégis. Holnap esetleg: mégse? Ne tegye ezt az apám. Hiszen ő is szülő. Tudja az, milyen: látni az összetört szívű gyermekét. Amúgy is épp elég neki, Erzsi néninek elfogadnia, hogy – ha úgy alakul – ilyen komoly felelősséget vesz a lánya a vállára ennyire fiatalon. Szóval bízhat benne, hogy komolyan gondolja a dolgot?
Apám bólintott, és Erzsi néni megkérdezte, a kis Csilla megnyugodott-e már, apám meg azt gondolta: „Ezt sosem felejtem el neked – hogy
megkérdezted.”
Mielőtt elváltak, Erzsi néni még azt mondta:
– Magdi még csak 22. Én tudom, hogy már van két gyermeked… de ugye még lehet egy harmadik is?
Apám szemrebbenés nélkül bólintott – pedig tudta, hogy nem lesz. Erről egyébként Magdival már korábban megegyeztek. De ezt semmiképp nem mondhatta el. És különben is: két unoka már itt van…
Újabb hét telt el anélkül, hogy történt volna valami, aztán a harmadikon egy este apám otthonról hívta fel Magdit, aki épp ügyeletes volt a kórházban. Magdi nem sírt, apám évődött vele, és aznap este először volt egészen vidám hosszú-hosszú idő óta. Még azon a hétvégén újból megpróbálkoztunk egy vasárnapi ebéddel a Gőzmalom utcában, sokkal nagyobb sikerrel. Magdi szülei – a bájos, kedves Erzsi néni és az egyszerűbb lelkű, csupajóság Náci bácsi – levettek a lábamról. Ancsát kevésbé – nála ez az egész inkább döntés maradt mindvégig, mint választás. De kétségtelenül lett egy új otthonunk, ahol mindig szeretettel vártak, ahol etettek, este ágyba bújtattak, beszélgettek velünk. Nélkülük rettentően szabadok lettünk volna liberális és neurotikus apánk mellett. Magdi megmentette őt az összeroppanástól jó időre – és ezért múlhatatlan hálával tartozunk neki.
De minket nem tudott – ehhez túl fiatal volt, és túlságosan lekötötte apám. A szülei tették meg ezt helyette – az a ház ott befogadott minket, az első perctől – egyetlen téglája sem jelezte, hogy utólag akarnak minket hozzátapasztani, a szeretet belesimított minket szerkezetének szilárd, szelíd rendszerébe.

(Részlet egy készülő családregényből)

1. B.Tomos Hajnal:
   2016. március 28. 08:07

   Ez a családregény egészen leköt engem. Olyan, mintha filmet néznék, melynek alig bírom kivárni a másnapi folytatását.

2. Demeter Mária:
   2016. március 28. 11:49

   Szeretem olvasni,mert úgy érzem,hatására én is egy kicsit jobb leszek.