Besoroztak szépírónak

Én magam az 1919-es esztendőben nem tudtam még, mit fogok csinálni itt, miből fogok megélni Erdélyben. És lehet, hogy a hiúságom volt az oka annak, hogy vállaltam a szellemi munkás reménytelennek látszó sorsát Erdélyben, amikor viszont budapesti biztos és szép tanári állásomról lemondottam. A hiúságomnak tulajdonítom ezt az elhatározásomat, mely elhitette velem, hogy reám és munkámra Erdélynek nagyobb szüksége van, mint Magyarországnak. Tehát gőgösen vállaltam az erdélyi sorsot és szinte két esztendeig szántottam, vetettem, adósságot csináltam, rongyoskodtam családommal együtt és vártam, amíg eljön az én időm. Úgy gondoltam akkor naivul, hogy egyszer csak megindul az építkezés, és akkor nekem, akinek elég jóhangzású volt a nevem mint építésznek, lesz munkám itt is bőven. Viszont személyes ismeretségem kevés volt akkor Erdélyben, sehová nem jártam, nem kerestem megfelelő összeköttetéseket, és hát – a hegy nem jött Mohamedhez a háború után sem. De nekem sem volt kedvem, sem tehetségem, hogy én másszam meg a hegyet. És a valóság az, hogy én mégis nyugodtan, teljes bizalommal vártam, hogy mégis eljön az én időm.
Nekem lett igazam, bár egészen másképpen, mint ahogy én azt magamban elgondoltam.
Tehát: az hiszem, 1920-ban és pontosan cseresznyeérés idején egy szép meleg vasárnapon a Sztánával szomszédos Kispetribe rándultunk át a feleségemmel és a gyerekekkel Kósa János barátomhoz. Délután kint a szőlőhegyen javában szedjük és esszük a cseresznyét, amikor a faluból küldönc jön, és engem keres egy levéllel meg az üzenettel, hogy az az úr, aki a levelet küldte, a Kósa-kúrián vár reám.
A borítékból névjegy kerül elő. Olvasom: Szentimrei Jenő, a Keleti Újság munkatársa. A névjegy hátán pár sor ceruzával: Sztánáról átjöttem Petribe, okvetlenül beszélni szeretnék Önnel fontos ügyben.
– No most – gondoltam magamban, és nagy-nyugtalanul találgatva, hogy miért jött ez az ismeretlen úr utánam Petribe, bevonultunk a faluba mind. Bemutatkoztunk kölcsönösen, és Szentimrei elmondotta, hogy azért jött Sztánába, mert a Keleti Újság szerkesztősége nagyon szeretné, ha időnként cikket hozhatna tőlem. Hacsak lehet: tárcát. Akármilyen témáról, csak írjak: fizetik szívesen és rögtön.
– Hogyan jöttek erre a gondolatra? – kérdeztem.
– Ismertem néhány régebbi dolgát, a Magyar Iparművészetből, azután a Régi Kalotaszeget. Azután az Erdélyi Szemlébe írt transsylván írásait. Szükség van most új erdélyi írókra.
Titokban, némán káromkodtam magamban. De hangosan megígértem, hogy írok. Nem tudom még, miről, de írok biztosan.
Szóval megegyeztünk, és barátságosan váltunk el egymástól Sztánán; ha jól emlékszem, másnap reggel.
Őszintén szólva: le voltan sújtva, mert kitűnt, íme, hogy reám, aki végeredményben képzőművész voltam, nincsen szükség itt Erdélyben, de reám, az íróra, aki tényleg nem voltam író, számítanak.
És a következő héten beküldtem a Keletinek egy cikket: nyílt levelet Goga Oktávián akkori kultuszminiszterhez adresszálva, amelyben tiltakoztam az ellen, hogy a kolozsvári Mátyás-szobrot átadja Magyarországnak, mert lévén a szobor Kolozsvár közönségének tulajdona, nem pedig Magyarországé, még kevésbé Romániáé, erre joga nincsen. A Keleti Újság a cikket a tárca-rovatban közölte, tisztességesen és azonnal megfizette. A következő héten, nem lévén megfelelő aktuális és szakomba vágó témám, megírtam első, a nyilvánosságnak szánt novellámat. Beküldtem, megjelent azonnal, és ezzel megtörtént az, amit sohasem akartam és sohasem ambicionáltam: besoroztak Erdélyben szépírónak. (Kós Károly: Hogyan lettem építészből író? Sztána, 1931. szeptember hó 27. Részlet. Az írás megjelent a Pásztortűz 1931. október 18-i számában.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos