1970 decemberében, karácsony után Veszprémben apám és Magdi csendesen összeházasodott. Apámnak Imi volt a tanúja – fontosnak tartotta, hogy anyám rokonainak a beleegyezését is ott érezze a háta mögött. Épp hogy eltelt a gyászév, s bizonyára tartott tőle, hogy ezt a Renner-család fájlalja majd.
(Mai, felnőtt eszemmel nem gondolhatok mást, mint hogy így is volt, csak hát mi értelme lett volna erről beszélni?)
Apám most, hogy viszonya Magdival úgymond nyilvános lett, a korábbinál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy ápolja a kapcsolatot volt anyósával, apósával és sógornőivel, és minden módon hangsúlyozza – szavakkal, szekrényre kitett fényképpel, tökéletesen rendben tartott sírral –, hogy második házassága az időnek egy olyan szakaszához tartozik, mely élesen elválik a múlttól, és semmilyen hatalma nincs és nem is lehet fölötte, nem homályosíthatja el, nem rendezheti át és nem is vetekedhet vele. Azt hiszem, e nagy törekvésében igazán komoly elismerést nem ő érdemel – hanem egyrészt a Renner-rokonok, másrészt maga Magdi.
Látni, hogy anyám halála után egy évvel apám anyakönyvvezető elé visz egy, a volt feleségénél jóval fiatalabb, csinos nőt, gratulálni neki, és biztosítani őt arról, hogy tudom: a szíved egy része – a nagyobbik, a jobbik, a költészettel és gyengédséggel teltebb – ottmaradt a mi szeretett gyermekünknél, testvérünknél, s tenni mindezt úgy, hogy a hang hamisságára ne neszeljen fel ez a szorongó férfi, aki nem bírna nősülni, ha úgy érezné, valaki is árulásnak tekinti azt; hát ez egyáltalán nem lehetett könnyű. Hogy Iminek nem volt nagy áldozat tanúként apám mellé állni, azt el tudom hinni, hiszen mégsem volt Renner, de Lilinek, anyám testvérének bizonyára le kellett győznie a zsigereit átjáró ellenállást, hogy azt mondja a férjének: legyen, menj el Veszprémbe esküvői tanúnak…
Magdi is nagyvonalúnak mutatkozott – nagy dolgokban mindig is az volt. Nem jelezte semmilyen módon, hogy zavarja férje relatív vigasztalhatatlansága. Apám – mondhatni – egyfajta sajátos tárgyi kultusszal igyekezett megtartani anyám emlékét, jelenlétét a lakásban. Volt egy szekrény, amiben anyám kórházból hazahozott tárgyai sorakoztak – ruhák, cipő, pénztárca, fésű, egy kézkrém- benne még anyám ujjának lenyomatával..Apám néha kinyitotta a szekrényt, belenézett, sóhajtott. Meg-megszámolta a pénztárcában lévő, elhanyagolható mennyiségű pénzt is, hogy mért, azt nem tudom. Talán attól tartott, hogy megdézsmáljuk? Ilyet sosem tettünk volna – az a szekrény a tragédiák sötét folyosójára nyílt – nem akartunk oda többet benyitni. Inkább a lassan újra felénk hullámzó fény felé fordultunk – még ha ez a fény anyánk nélkül kicsit mindig fakó is maradt – mint egy kora márciusi nap, amelynek sugarai nem melegítenek eléggé, de folytatást és további melegedést ígérnek. A bánat fagyos földjéből kidugtuk óvatosan a fejünket ebbe a hűvös tavaszba, mint két hóvirág – és körbenéztünk a felhőket áttörő remény tartózkodó derűjében. A fákon kezdtek kipattanni újra a rügyek, visszatértek a színek – már sosem olyan IGAZIAN, de megfestették újra a gyászban fekete-fehér filmmé rögzült világot. Lehetett tovább forgatni a filmet – színesben – és felsóhajtani: jó, akkor felvétel.
A forgatókönyvet persze át kell írni, meg sem fogja közelíteni az eredeti elképzelést, de mit tegyünk, ha egyszer csak fogta magát, és elment az egyik főszereplő… Aki jött helyette, más karakter – hogy jobb-e, rosszabb, nem érdekes – egyszerűen nem ő! Viszont elvállalta a szerepet, bár merőben más a szerepfelfogása, de majd… kialakul.
Ami a szerepértelmezést illeti, Magdi a legtökéletesebben a szerelmes nő szerepét alakította, s boldoggá tette, amennyire erre egyáltalán mód volt, apámat, és ez bizony nem volt kevés. Ami minket, gyerekeket illet, ha éppen nagyon ránk tört az elhagyatottság, már nem csüggedtünk annyira, mert tudtuk: ott van a Gőzmalom utca!
Gyakran jártunk oda, nemcsak mi, gyerekek, hanem apám is, aki ott ebédelt. Erzsi néni otthon ápolta idős édesapját, aki emlékeibe falazódva, fejét vakarva ült az ablak mellett szinte egész nap, továbbá nagy háztartást vitt. Csodálatosan főzött, csodálatosan varrt – általában mindent csodálatosan, egyszerűen és kedvesen csinált. Jóval élénkebb szellemű és intelligensebb volt Náci bácsinál, a férjénél, akinek egyetlen molekulája sem volt rosszindulatú, és rendszeresen megvédett minket, ha apám – akárcsak viccesen, ironizálva – kritikus megjegyzéseket tett velünk kapcsolatban. Élete nagy, mindent felülíró kalandja az volt, hogy harmad-negyedosztályban játszó futballcsapatok mérkőzéseit vezette mindaddig, amíg ki nem öregedett belőle. Utána a tévében nézte hasonló szenvedéllyel a jóval színvonalasabb meccseket, a lábával rúgott, vágott, egész teste és a fotel is vele együtt mozgott; valószínűleg legalább annyira kimerült közben, mint bíróként annak idején. Egyébként, ha épp nem ezt csinálta, vagy a szőlőbe járt ki, vagy keresztrejtvényt fejtett. Gondolkodás nélkül irta be, hogy a Zola-regény Nana, bár nem ismerte Zolát, és nem hiszem, hogy szépirodalmat nagyon sokat olvasott volna. Első karácsonyi ajándékom számára a könyvesboltban találomra vásárolt regény, Camus: A közöny, a legtökéletesebb balfogás volt részemről – maga a könyv is, Camus meg pláne. Nem is követtem el több hasonlót – később minden alkalomra étcsokoládét kapott, aminek zajosan örült, aztán ott felejtette a szekrényen, ahová lerakta.
Legtöbbször apám ette meg. Akinek amúgy is megjött az étvágya Erzsi néni hagyományos ételeket kedvelő konyháján; ez volt az az idő, amikor komolyabban hízásnak indult. Az ebédre a gimnáziumból – már nem biciklin, hanem kocsival – elszaladó apámat Erzsi néni terített asztallal és meleg asszonyi szóval várta, test-lélek egyaránt töltekezett Ami a lelket illeti, nagyon is ráfért, de ami a testet – lehetett volna jobban figyelni a mértékre: a nagy kulináris kényeztetésben apám jócskán felszedett magára.
Magdit ez nem zavarta, apám így is vonzó férfi volt, és különös, ámbár a férfilogika ismeretében tán nem is annyira, hogy aki állandóan szóvá tette a ledolgozandó súlyfelesleget, az súlyban fokozatosan gyarapodó apám volt, aki házasságuk első évében rendszeresen elejtett, csipkelődésbe csomagolt, de egyértelműen felszólító megjegyzéseivel rávette Magdit, hogy szabaduljon meg a súlyfeleslegétől… Magdit a szerelem és a boldogság elszánttá tette – majd 20 kilót leadott, és 1971 nyarára karcsú, rendkívül csinos nő lett belőle.
Élvezte az anyagi biztonságot, a társadalmi felemelkedést (ezek IS számítottak) – és sokan fanyar mosollyal a szájuk szélén azonnal összegezték is a helyzetet: hja, persze, beleült a kényelembe, a készbe, így könnyű. Természetesen tévedtek, mint ahogy téves minden leegyszerűsítés: egyáltalán nem volt könnyű. Apám nem érezte a szükségét ebben a merőben más jellegű kapcsolatban, hogy tartsa magát – most nem kellett erősnek lennie, mert Magdi fizikai, mentális szempontból is jóval inkább az volt, s feltétlen szeretete nem is ösztönözte arra apámat, hogy – úgymond – ügyeljen a viselkedésére. A magára erőltetett fegyelmezettség évei után a napi gondok súlyait átrakhatta Magdi kezébe, aki nemcsak azért volt alkalmasabb a cipelésükre, mert még nem használódott el az életben, hanem azért is, mert legfőbb erőssége pontosan ez a fajta „súlyemelés” volt – és még csak ki sem dagadtak az erek a homlokán, miközben a gyakorlatiasság vele született technikáival ezt megtette. Apám biztos lehetett benne, hogy ha netán szervízbe kell vinni az autót, ha fel kell hívni a mosógépszerelőt, ha reklamálni kell a boltban, ha szólni kell a szomszédnak valamiért, ha be kell telefonálni egy hivatalba, Magdi elintézi – és nem azzal a muszájhátlegyünktúlrajta utálkozással, ahogy apám tette, hanem az intézésre születettek sajátos tehetségével és hatékonyságával. Emellett a legfontosabbnak és ebből következően a legbonyolultabbnak érzett „ügye” intézését is hihetetlenül könnyűvé tette – a képzelt betegségekbe vetett, genetikus mélységekben gyökerező meggyőződései szétzúzását a medicina tényszerű érvelésével. Magdi laborasszisztensként dolgozott a kórházban, minden osztályon ismerőse volt minden nővér, és majdnem minden orvos is, nem létezett betegség, amelynek apám által azonosított tüneteit meg ne tudta volna cáfolni a hetenkénti laborvizsgálatok negatív eredményével, és bármikor kapott soron kívül időpontot az orvosoktól, ha apám kierőltetett egy merőben felesleges vizsgálatot. Márpedig ez gyakran megesett. E stabil, biztonságot adó nő mellett, akire szüksége volt, mint egy falat kenyérre, jóval gyakrabban törtek rá a hipochondrikus rohamok, mint anyám mellett. Jóval többször engedte meg magának. Kezdett középkorú lenni – megsuhintotta az öregedés, még akkor is, ha egy ragyogóan fiatal nőt ölelt esténként az ágyban. E téren tökéletes volt közöttük az összhang, és apám beletemetkezhetett a szexualitás makulátlan örömébe, amelynek halhatatlanságba robbanó másodpercei némileg kárpótolták azért, hogy alapvetően mégiscsak halandó. Csakhogy azok másodpercek voltak – a maradék percek, órák, napok gyakran teltek meg sötét bánattal, szorongással. Apám depresszióját immár nem oldotta semmi – vagy ha igen, csakis ideiglenesen.
Magdi volt az egyetlen a családban, akinek jutott elég türelme, szerelme, ideje és józansága apám depresszív rohamait kezelni. Az, hogy fiatal felesége magára vállalta a dolgok intézését, és láthatóan „mindent kibírt”, apámat végleg gyengévé tette; nem kellett már tartania magát, és nem is tartotta. Néha az éjszaka közepén felkeltette Magdit azzal, hogy ő most elmegy, mert érzi: hamarosan meghal, a gyerekeknek meg mondja meg, hogy szerette őket. Pillanatok alatt hihető léthelyzetté vált számára a szeretteitől búcsúzó, halálos betegségtől sújtott férfi szerepe, aki elhagyja a családját egy teatrális, nagylelkű gesztussal, hogy rendkívüli lelkét bizonyítandó magában szenvedje el az utolsó napokat. (Brock ópapa megelégedéssel szemlélhette odaföntről a halhatatlanságot – ezekben a nagyjelenetekben majdnem hogy túltett rajta dédunokája, aki egyébként abban is hasonlított rá, hogy egyre kevésbé tudta visszatartani a „Ne a gyerek előtt” tilalma.)
Mi persze nem találtunk a szentimentalizmus túlcsorduló hangnemére hangszerelt cirkuszokban fikarcnyi hihetőt sem , s annak láttuk apámat, ami volt is ilyenkor – fülrepesztő, fárasztó ripacsnak. Egyedül Magdi látta meg benne a sajnálatra és segítségre szoruló embert – mi ehhez nem voltunk sem elég érettek, sem elég önzetlenek: a vér szava bennünk nem volt elég ahhoz, hogy elfogadjuk: apám nem önző módon nyúz minket, hanem beteg, és ahhoz sem volt elég, hogy megszánjuk és segíteni próbáljunk rajta. De a szerelem, ennek a józan nőnek minden józanságon túli, mély szerelme igen. Néha elég volt egy mondat, hogy apámat észre térítse. A „ Mondd meg a gyerekeknek, hogy szerettem őket” mondatra például annyit válaszolni: „És majd ebből adjak nekik enni?” Apám hökkenve torpant meg, már épp vette a kabátját, hogy kimenjen meghalni az éjszakába… Hattyúdalának barokkos pátoszát oly mértékig felvizezte ez a gyakorlatias megközelítés, hogy hirtelen kijózanodott maga is, és a székbe huppant. (Nem is nagyon voltak elképzelései, mit is tett volna, ha mondjuk Magdi tényleg kiengedi az éjszakába…)
Néha komolyan nem értettem, mit eszik Magdi azon a borzas hajú, pocakot eresztett férfin, aki – számomra kiábrándítóan férfiatlanul – hangosan sír, és nyögdécselve a gyomrára szorítja a kezét. Pontosan láttam, hogy a lelkét elborító páni félelem majdnemőrületéből minden őrületet nélkülöző számítással csap ki a tekintete felénk, hogy észrevettük-e végre azt a kezet, és megkérdezzük-e már végre, mért szorítja oda…Végül megkérdeztük, igen, mert nem volt más választásunk, és ekkor ő elmondta, amit előre tudtunk – fekély, tumor, menthetetlen, gyors lefolyású betegség –, mire mi is elmondtuk, amit szoktunk – ugyan már, nincs semmi baj, Magdi tegnapelőtt csinált vérsüllyedést, jól nézel ki, nézz csak a tükörbe…
Mindig meg tudott lepni, hogy ez a rendkívül művelt, olvasott és okos ember úgy itta be ezeket az olcsó közhelyeket, mint a legdrágább igazságokat – bár megnyugodni csakis akkor tudott végleg, ha Magdi megígérte, hogy másnap a laborban csinál még egy vérsüllyedést.
Azért néha neki is elfogyott a türelme, egy szenté sem lett volna elég, de ez tényleg csak ritkán fordult elő. Nagy könnyebbség volt számunkra tudni, hogy ezt az egészet átvállalja tőlünk, még ha nem is mindig tudtunk belőle kimaradni, de a nagyja neki jutott. Bizonyosan bőven jutott azonban neki más is – olyasmi, ami kárpótolta ezekért a nehéz éjszakákért…
Sokat utaztak – apám rávette Magdit, végezze el a tanárszakot levelezőin – és kapcsolatai révén állást szerzett neki az egészségügyi szakközépiskolában – így mindkettejüknek szabad volt az egész nyaruk. Rendszeresen jártak az Adriára és Bulgáriába, eleinte vittek minket is, de aztán ahogy nőttünk, szép lassan, magunktól, leváltunk róluk.
Még ma is emlékszem az első adriai nyaralások valamelyikére: apám füldugóval vezetett, mert a Cilike aggasztóan harsogott az emelkedőkön, és amikor csalódottan kijöttem a tengerből azzal, hogy sós és büdös, azt mondta: „Jó vicc: ez a tenger!”
Magdi a kor divatját követve szőke parókát viselt, és szép vonásait még szebbnek láttam. Azt mondtam Ancsának:”Bárcsak én is ilyen szép lehetnék!” A kempingben esténként apám és Magdi Cézár konyakot ivott, és megengedték, hogy belekóstoljunk. Néha kanasztáztunk, de az ilyesmi majd mindig vitába fulladt: apám és Ancsa nem tudtak veszteni, a két hasonló természet sokszor összevillant egyébként is. Eléggé igénybe vett a villámhárító szerep, és ezt a szerepet nem osztotta meg velem Magdi, mert ő csak az egyik irányban volt érzelmileg igazán érdekelt.
Reggelente egyre korábban kelő apám a kávéjával kiült a kempingszékbe, és németezett – az autodidakta nyelvtanulás mindig is nagy szenvedélye volt.. .Általában addig motozott, keresett valamit a sátorban, amíg fel nem keltette Magdit – képtelen volt egyedül meglenni. Magdi sosem neheztelt emiatt, azokban az első években a legnagyobb gyönyörűségét abban lelte, ha minden módon apám kedvére tehetett. Ebből az időből nincs olyan emlékem, amelyben ez máshogy lenne, és komolyan azt gondolom, hogy gyakran képes volt a legmagasabb szintű szeretetre, azaz: „semmiért egészen”. De ebben valószínűleg nincs igazam: nyilván nem „semmiért” szeretett ennyire, csak mi nem láthattuk, esetleg nem akartuk meglátni a kettejüket összeszövő, mindenért kárpótoló lelki-testi intimitást…

(Részlet egy készülő családregényből)