Tubáék már évek óta nálam kosztoznak télen-nyáron, ami nem semmi ebben a szűk világban, még akkor sem, ha valakinek elegáns főtéri terasza van.
A közellátás nálunk családi hagyomány, s a sok visszajáró vendég arról tanúskodik, hogy kínálatunk változatos, az ételek egyszerűek, ám olcsók és finomak, s a tálalás is kifogástalan. Tubáék a szemközti tömbház X. emeletén laknak családostul, 4 suhanc fiukkal együtt, és csak az a baj velük, hogy igen idekaptak. Testvérem szerint, akivel közös a vállalkozásunk, személyesen én kapattam ide őket. Nem fizetnek, csak potyáznak egy-egy ebédet, minden nap, 6 személy. A testvérem nehezményezi ezt az adakozási mániámat, de valami mindig azt súgja nekem belülről, hogy segítenem kell másokon. – Majd meglátod, hálából a sok potyáért még rászarnak a fejedre!— torkolt le jó párszor.
Tubáék munkanélküliek, nagyjából vegetáriánusok és némák, valamiféle furcsán raccsoló hangokat hallatnak egymással, amit nem lehet beszédnek nevezni. Először csak Tuba Valér jött a teraszra, mintha semmit se akarna, helyet foglalt egy oldalsó asztalnál, ahol órákig üldögélt, és engem nézett, amint a konyhán teszek-veszek. Járáshibája is volt. Aprókat taposó szapora lépteivel hívta fel magára a figyelmet, ráadásul nagyon furcsán tudott nézni a két szemével, amelyek nem is voltak egyszínűek. Az egyik zöldessárga sugarakat bocsájtott ki, másik barnássárga volt, közepén kis piros ponttal.
Kezdetben tartózkodtam, de lassacskán összebarátkoztunk, huncutkodó kétfelé pillantásai elbűvöltek, ahogy bohókásan egyszer egyik oldalra fordította a fejét és hosszan megnézett, majd a másik oldalról tette ugyanezt. Nem mondhatni, hogy ragyogó nagy szeme volt, inkább apró és jelentéktelen, mégis annyi kitartó kedveskedés rejlett benne, hogy zavarba hozott, és rögtön megkínáltam egy kis süteménnyel. Mikor el-elmaradozott, már valósággal hiányzott. Már lestem hogy jön-e már. Mindig ugyanarra a helyre ült a teraszon. Beszélgetni nem tudtunk, de ha rám nézett a szemével, elvarázsolt, mindig onnan jött a furcsa, meginditó üzenet…
Az öltözetén a szegénység legapróbb jele se látszott. Mindig világosbarna hátul hosszított, frakkosan szabott zakót viselt, amelynek frakkos részei kikeményítve a barnából drapba, majd piszkosfehérbe mentek át. A legvonzóbb attrakciót mégis színváltó nyaksálja keltette, mely teljesen rátapadt, mintha összenőtt volna vele. Gyönyörű volt ezzel a sállal, lamésan csillogott tőle és váltotta a színeket a kékes zöldtől a liláig és a rozsdabarnáig, sok-sok árnyalatban, hogy a mellrészen szépen belesimuljon a barnás zakóba. Annyira délcegen ült és állt, hogy a sál soha nem gyűrődött meg rajta és a frakkos kabáthátsó is mindig pompásan festett.. Az öltözete elegáns volt és mégis könnyed, akár egy igazi gavallérnak. Mi tagadás, vonzódtam Tubához, pedig tudtam, hogy családos. Testvérem többször elmondta, hogy nem hozzám való, de elég volt vendégemnek rám pillantania a terasz sarki székéből, rögtön megzavarodtam, s alig vártam, hogy megkínálhassam valamivel. Az is megtörtént, hogy a kezemből kérte a desszertet, majd fürge szökkenéssel, gyerekesen közelebb lépett, fejét kezemre hajtotta, és kézcsókot adott.
Egy idő után elhozta a családját is. Szinte egyenruhában jártak és a sál is ott volt mindegyikük nyakán. Az asszony a gyerekekkel egyszínű hamvas szürkében, a sálaik egyszerűbbek voltak, de ugyancsak színváltók, belesimultak a szürke öltözékbe, és ugyanolyan rendhagyó tapodós járáshibával küzdöttek, mint Tuba. Szerényen letelepedtek a sarki asztalhoz, Tuba pedig rám nézett, ahogy szokott, s én már futottam a 6 adag rizsfelfújttal (ez volt a kedvencük). Ha nem volt elég a porció s a fiak az egymás adagjába kapdostak, Tubáné ránézett az urára, fejét kétszer oldalt fordította (úgy tűnt, ez a kommunikáció eszköze náluk), s mintha valami olyan hangot is hallottam volna elnyújtva, raccsolókérlelőn, hogy Trbika, aztán Tuba Valér villanásszerűen rám szögezte a baloldali, világos zöldes szemét, mint egy aprócska reflektort, és én már vittem is a repetát a suhancoknak. Igaz, hogy nem esznek civilizáltan, ahogy egy ilyen kaliberű teraszon illene, de én elnézem nekik a habzsolást, hiszen éhesek szegények. Ha jóllaknak, tisztelettudóan elvonulnak, Tuba int a fejével az asszonynak is, hogy – tűnés, Ő pedig ott marad velem, közelebb jön, ráhajlik a csuklómra és megcsókolja. Egyedülálló ez a pillanat mely kijár nekem minden kiszolgálás után, és boldogsággal tölt el. Aztán még ott marad egy darabig… Az asszony pedig nem féltékenykedik, pedig láthatja, hogy ami köztünk van, az nem csak amolyan hétvégi kaland. Egyszerűen beleveszek a tekintetébe és bizseregni kezd a hátam. Kispórolom én azt a napi 6 porciót, vágom vissza a testvéremnek, nem abból fogunk tönkre menni, ha segítünk egy szegény családot!
Aztán újra kezemre hajlik egy búcsúcsókra, tapod kettőt szokása szerint, elszökdel a terasz pereméig, még egyszer visszafordul, majd hirtelen elhatározással előrenyújtja szinjátszó nyakát, és elrugaszkodik a levegőbe. Barnás zakója széttárul frakkostul, fölfelé ível, köröz egy párat a levegőben, majd még egy utolsót, szív alakban a teraszom előtt, aztán átszáll a szemben lévő tömbházra, s landol a tizedik emeleten. Sebtében eltakarítom, nehogy a testvérem észrevegye, a székek alatt otthagyott ürülékeket, és gyorsan felmosom a terasz kövét is…