Valamit az utókorról

A Madách-centenárium idején az össziparosok díszelnöke, egy nagypallér arra kért, hogy a közgyűlésükön Madách és az iparosok címmel mondjak egy félóráig néhány szót. Az össziparosok tetszését is megnyertem, mert Madách nagyságát úgy képzeltem el, hogy Goga Octavian miniszter és költő éppen tíz éve fordítja románra Az ember tragédiáját. Az elnök meg is akarta mutatni, hogy nem becsüli kevésre kulturális tevékenységemet, hanem búcsúzáskor titokban a markomba csúsztatott ötven lejt. És ezzel eldőlt kisebbségi sorsom: pénzzel díjazott író lettem. Mégpedig nem úgy, mint más, aki megihlik és írását lapokban közli, hanem megrendelt témák földolgozásával szabályszerű író- iparossá üttettem. Remekeltem – amiért ötven lej jutalmat kaptam. Sajna azonban, hogy olyan tapintatlan voltam és az ötven lejt mindjárt százra megfejelve visszaadtam az összelnöknek, azzal, hogy a sajtóban nyilvánosan nyugtázza az Iparosok Aggmenháza javára. Ez részletezve meg is történt: ötven lej írói tiszteletdíjamról így az egész város tudomást szerzett.
Az össziparos-elnök természetesen meggyűlölt, hogy olyan magasra taksáltam fejmunkámat és egy legközelebbi politikai banketten frakkban gőgölt le:
– Tanár úr, fogadom, nem beszél itt ma este!
– Honnan gondolja?
– Mert itt nem fizetik meg, ugye? Pennás ember olyan perszona, aki pohárköszöntôt is csak jó pénzért mond!
A környezet kinevetett, én hallgattam. Egy esztendő múlva a Petelei-emléktáblát lepleztük le az író szülőházán a Szentgyörgy téren. Az összelnök már leszállt egy kicsit a lóról, csak szmokingban volt már és tegeződött velem, hálából, mert megengedtem, hogy a kétezer lejes aragonitlapra, melyet ő adományozott, alul apró betűvel rávésethesse a nevét. Az általános leszegényedés aztán őt is deklasszálta, lemondott az összelnökségről, s már csak tisztesen kopott ruhában sétált mostanában lakásom, a Bolyai-ház előtt. Megállt, és elolvasta a kapu fölötti márványtáblán a magyar föliratot a két zseni egykori ott-lakásáról. Közben észrevett engem a nyitott ablakban, és sajnálkozott rajtam:
– Na, te is rossz helyt lakol, kérlek igen szépen. Te már mind írhatsz, úgyis árnyékban marad a neved, ha erre a Bolyai-táblára kerülsz, hogy te is itt laktál. Még azt hiszi az utókor, hogy te adományoztad az emléktáblát. (Molter Károly: Író-iparosok. Pásztortűz, 1933. október 31.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos