A Bookline Könyvesblogján olvashattuk:
„Életének 86. évében elhunyt Magyarország első, és eddig egyetlen Nobel-díjas írója, Kertész Imre.” És így tovább. Ahogy szokás.
Életének sikeresnek mondható korszaka, a Sorstalanság világhírűvé válásával járó belső vívódásairól sok mindent elárul 2001-2003-as, őszintén kitárulkozó naplója, a 2014-ben a Magvetőnél megjelent Mentés másként. Nekrológ gyanánt abból idézünk:

„2003. január 18.
Önarckép 2003. január 18-án, este 7 óra körül, a müncheni repülőtér egyik mellékhelyiségében: űzött külsejű, idősebb úr, fekete puhakalapban, mely alól, mint szalmabáb letakart kócfejéről, hosszú szálak ütköznek ki, s lógnak alá. A vizeldéből érkezik, illedelmesen kezet mos, miközben a tükörben látja félrecsúszott nyakkendőjét, félgallérosan magára ráncigált kabátját; arcán tegnapi borosta ütközik ki, szeme fáradt, tekintete éles, szája még mindig fiatalos, puha és – gondolom – érzéki benyomást keltő. Egészben véve rokonszenves és segítségre szoruló utasnak látszik, aki az égi országutakat szántva rejtelmes célja felé igyekszik, s a Berlin felé induló járat egy fiatal légikisasszonyában némi vonzalommal elegy figyelmet kelt maga iránt, mintha – úgymond – „értené a módját”, holott csak a csomagjával ügyetlenkedik.

2003. január 20.
Azért is unom az olyanféle jó tanácsokat – mint például a legutóbbit is –, hogy ne Berlinben éljek, hanem Jeruzsálemben, mert Jeruzsálemben ugyanolyan kevéssé lehetek őszinte, mint Budapesten. Ezek az emberek semmit sem értenek a distancia termékenységéből, a sehová nem tartozás pátoszából, egyáltalán, fogalmuk sincs róla, hogy mi a stílus; holott a nagy stílus mindenféle „hazánál” többet ér.

2003. január 21.
A Parkinson-kór megbélyegez. Reszket a kezem, s ezt mindenki látja. „A pasas kiszállt a kocsiból; először a reszkető keze jelent meg – te, én nem tudtam, hogy ennek reszket a keze: valósággal megijedtem. Alig tudott kikecmeregni a kocsiból.” – Az öregség is megbélyegez. De csak addig, amíg van libidód, és amíg azt hiszed, hogy úgy élhetsz, mint egy férfi; amikor már nem hiszed, akkor mindegy lesz. Én még a megbélyegzettségnél tartok. – Éjszaka. Másfél óra alvás után, 2 órakor felébredtem. Délután az esteledő Kurfürstendamm melankóliája. Érdekes módon ez az északi nagyváros sokkal inkább emlékeztet gyerekkorom Budapestjére, mint maga Budapest. Az esti hangulat egy világvárosban, a siető emberek, a kivilágított házak, egy bizonyos fanyar illat, a kínálat – az áruké, az embereké, a nem létező nagy kalandé –, a hangok, a távoli zeneszó: mindezt a mai Budapesten hiába keresnéd. Miért? Mi történt ezzel a várossal? A bőrönd-história kapcsán beleolvastam Budapest-esszémbe: mennyi nosztalgia, tulajdonképpen mennyi szeretet árad belőle: s félreértik, vagy nem értik…”