Ez a gyermek (mint a népszerű talk-show műsorvezetője mondaná) nem jöhetett volna létre, ha a kaszkadőr lábamtól két arasznyira kitöri a nyakát. Már nem tudom, kinek-minek ajánlottuk azt a farsangot, kiért-miért rimánkodtunk vagy háromezren a tiszta üveg és tiszta rozsda sportcsarnokban.

Fölfelé tekertük nyakunk minduntalan, a kosárlabdapalánk magasságában, láss csodát, maga az anyanyelv lebegett. Mi pedig a megmaradás pallóján egyensúlyoztunk e keleti peremvidéken. Gagyi Mihály, aki világéletében kaszkadőr volt, lovas kaszkadőr, most az egyszer arra vállalkozott, hogy leugrik a csupa üveg, csupa rozsda sportcsarnok tetejéről. Ha lesz reflektor, akkor reflektorfényben, ha dob is lesz, dobpergésben. A moraj pedig, amikor ő földet ér, kiloccsan az utcára, egy szent perc alatt megolvasztja a havat!
Olykor az egymással egyáltalán nem találó dolgokat illeszti össze játszva a komoly, sőt komor ember. Farsang, anyanyelv. Farsang, megmaradás. Prin­ceps Báthori véres farsangja négy­száz­valahány évvel ezelőtt, amikor a fülek és orrok úgy hulltak az engedetlen vagy csak hamar felforrósodó fejekről és orcákról, éppen itt, Udvarhelyen, hogy minden órában üríteni kellett a kosarat. A kasz­ka­dőr kétszer-háromszor leguggolt: ejsze csak megbírja az ugrást ez a farmer. Vál­lán kurta, flitteres pelerin. Ha most azt a­kar­játok, hogy lángoljak, akkor lángolni fo­gok.
A csarnokban még nem kezdtek el gyülekezni, legfönnebb kéttucatnyian lézengtek, a bort-sört-miccset még nem kezdték osztani. A hangosítók mikrofonpróbáztak, egy, kettő, három, négy, a világosítók sem győztek betelni magukkal, egy Dél-Afrikába vagy hova emigrált szavalóművész percenként felsikoltott: ne haggyátok a templomot, a templomot és az iskolát.

A kaszkadőr síkporral kenegette a tenye­rét. Megragadta a kötélhágcsót, megrángatta, jól van. Még nem indult fölfelé. Kicipeltük a birkózószőnyeget a raktárból, a bútorgyárból is meghozták a kartondobozokat, a hullámpapír bálákat. Gagyi Mihály szerint ezek a szekrény nagyságú dobozok, a hullámpapír göngyölegek fogják majd ki, csökkentik elviselhetővé a be­csapódást. Az autók próbapályáját is va­lahogy így építik, ott viszont sokkal dur­vább az ütközés. A kocsi néha to­tálkáros lesz, a pilótának haja szála se görbül, és miért? Hát mert úgy működnek e­zek a dobozok, mint egy-egy rugalmas lég­buborék. Óriásbuborék ide vagy oda, fene fenn van a csarnok teteje. Ő legfönnebb hetven centinyire lesz a kupolától. Oda kell bepréselnie magát, miközben a han­gosítók a hegyomlásszerű dobpergéssel hosszú percekre megsüketítik az embert, a világosítók lilából sárgába, majd bí­borba oltanak. Ő lesz az est fénypontja abban a hetven centis résben, és amikor a legnagyobb az idegesség vagy csak a vá­rakozás, süvöltve hasítja két jól érzékelhető függőleges félgömbre a csarnok gömbterét.

– A két kisebbik dobozt tegyétek ennek a puffosabbnak a túlsó végébe. Ha a nagy eldob, azok kifognak, nem történik semmi baj. Kell egy gurulóösvény is, majd fölpattanok, kitárt karokkal üdvözlöm a publikumot.

A következő jelenet már farsang dia­da­lát mutatja, Csokonai Vitéz után sza­ba­don. A dámák győzelmet vesznek minden és mindenki fölött, mi pedig megértünk a legyőzetésre. Akkoriban, amikor Gagyi Mihály ugrott, még nem voltak a maihoz hasonló, nagyon hatásos fiatalító kúrák, úgyhogy fogalmam sincs, hogyan riszálhatta magát egy csomó öreg Dorottya büntetlenül, miközben az infláció az egeket ostromolta, és hol a volt, hol meg a várható bányászjárásoktól volt hangos a sajtó. Az infláció persze minket is alaposan helybenhagyott, de a bányászjárások Bukarestre élesítettek, és a déli megyéket tarolták végig. Most hogy ismét „Európa lettünk”, szerencsére mindez már a múlté, és a banyák, mint egy farsangi virágos alagútba, úgy sétálnak be a botulin- meg szilikonkúrára, ami után a gyönge férfiú nem tud ellenállni az örökre fiatal szépségnek. Úgyhogy teljes a diadal. Kaja, pia, tánc, és akkor szárazon zörren a kisdob. Felnézünk, már páros ezüst fonálon kúszik fölfelé, már a kupola alatt van, a kupola belső héján. Úgy nézzük innen lentről, mint egy nem örökös, de mindenképpen évekig tartó vándorútra készülődő napkeleti nép az égbolt valamelyik csillagképét. A Göncölt, az Oriont. Utólag belátom, vaskos túlzás minden ilyen vagy ehhez hasonló stílusbravúr. Jó, ha csak ritkán futunk el a száztizenharmadik értelmezéslehetőségig. Maradjunk a lényeges, ám a farsangi bálnál nem több történetnél, ami most még csupán beváltható szándék. Eszerint a kaszkadőr leugrik, legfönnebb haja szála görbül, legfönnebb átmegy egy gyors, következ­mé­nyeiben sem hosszas megrázkódtatáson. Minden jó, ha a vége jó, és a vége százból kilencvenszer jó, a fennmaradó tízzel pedig most ne foglalkozzunk.
Ugrik már, olyan gyors az egész, hogy nincs mire gondolni, nincs hogyan. Az a legfönnebb hetven centis rés, ahonnan ki kellett tépnie testét ha ugrani akart, kissé megdobta. Nem is a rés, hanem a lendület, és ez épp elég volt, hogy megváltoztassa a szabadesés centire kimért eredményét. Amikor levált a vastraverzről, már látni lehetett, hogy olyan pályára került, ami átível az aréna közepére kitett bálák és kartonbuborék ládák fölött, és valahol hátul, a szőnyegektől sem védett csupasz deszkapadlót érinti ferdén. Pontosan ott, ahol én álltam és az ugrást bámultam.
Szinte úgy történt, ami hála istennek azt is jelenti, hogy mégsem. A kaszkadőr a becsapódást követő pillanatban fejével sugarasan behasította a hullámpapírt. A reccsenés kurta volt, száraz. Lehajoltam, kezem a tarkójára tettem, ahogy ő is a lónak a hihetetlenül kék, havasi legelőn. Nem mozdult, szeme csukva volt, nem láttam, hogy lélegzene. Kis híján elsírtam magam. Még egy hosszú perc, ami olyan, mint valami útelágazás. Ha az egyiken elindultál, nincs visszaút, az ugyanis az ott helyben befejezett jelen, a másik pedig a nem feltétlenül ma, s tán emberi módon befejezhető múlt. Mondom, mindez nem tartott tovább egy kurta, kibírhatatlanul hosszú percnél, aztán szeme felnyílt. Pillantása olyan indulattalan volt, mint a hajósé, aki tudja, hogy a víz, amely őt hordozza, nem barát és nem ellenség. Van, s ez mindkettejük létének legelső és egyben legvégső értelme.

– Mikor ugrunk már megint? – dugja be fejét Gagyi Mihály az ajtón.
A többes elsőre igazított kérdéssel mint­ha arasznyit átadott volna az emlékezetes farsangi dicsőségből. Úgy veszem, ez nem több, tíz deka abból a hegyből, aminek tömegét mindvégig érezte s érzi az ember, még akkor is, amikor fölötte száll.
A kaszkadőr óvatosan a másik karjára helyezi át a csecsemőt. Hat hónapos a leányka, lesz még több és nagyobb is.