Malom a keresztútnál

A huszadik véndiák-találkozót követő napon nyomuk veszett, később jött a hír: feleségestől szöktek ki, és Kanadáig meg sem álltak. Ott gépjavítással kereste a kenyerét, aztán önállósult, saját kocsiszervizt működtetett, kastélyszerű háza egy tízhektáros park kellős közepén állt, festői környezetben, tóval, hattyúkkal, teniszpályával stb. A 35. találkozóra már egyedül érkezett, szomorú volt, alig lehetett szavát venni. Végül néhány whisky után eldadogta, hogy kisemmizte a felesége meg a lányuk és annak a férje, aki egy minden hájjal megkent dalmát ügyvéd. A műhelyen is túl kellett adnia. Nyugdíjas, közelesen hazajön, abból a pénzből idehaza úri módon megél.

Szél Samuék nemzedékről nemzedékre molnárok voltak, a malmot is szélmalomnak mondta a nép, pedig nem volt az sem szél-, sem vízmalom, de hát a Szél család birtokolta. Négy falu keresztútján őrölt rendületlenül, míg el nem érkezett a végórája. Közönséges motoros malom, úgy csattogott és kattogott, hogy zengett-zúgott belé a környék. Samuval csaknem tíz évig nem váltottunk szót, egyszer aztán „fölfedezett” az újságban, és írt. Naponta olvassa a lapot a hálón, és ha én vagyok én, akkor arra kér, mennék ki a malomhoz, küldenék néhány felvételt róla. Visszaszerezné a román államtól. Amikor megfosztották tulajdonuktól, édesapja annyira a szívére vette, hogy nemsokára belepusztult. Samu maradhatott, ő volt a kicsi is, a nagy is, gépész és molnár egy személyben, csak egy zsákoló fél-idióta mamlaszt adtak mellé, akit az őrletők segédmolnárnak tituláltak. Közben elvégezte az iskolát, érettségizett, kitanulta az autószerelést, szervizelést, és egy kisvárosban dolgozott, családot alapítva, mígnem jött a kedvező alkalom… és Kanada.

Elküldtem a fotókat a nagyon ramaty állapotban leledző épületről. Tetőzete olyan volt, mintha gépfegyversorozatot eresztettek volna rá, nagy ablakai betörve, rozsdaette vasajtaján óriási szürke lakat. Bekukucskáltam, a gépek még ott álltak, pókháló lengte be a teret.

Szél Samu mégis hazajött. Találkát adott, stílusosan: a Szél-malomnál. Busszal érkeztem, és amikor leszálltam, a malom előtti téren, ahol a boldog időkben zsákkal rakott szekerek állomásoztak, sőt vasárnapokon a hetipiacot is ott tartották, egy jól megtermett, bár kissé görnyedt testtartású, pápaszemes öregúr ácsorog. Fején széles karimájú kalap, kezében az elmaradhatatlan fényképezőgép. Keresett valakit, aki levegye, amint ott áll jogos tulajdona előtt. Hirtelen leintett egy kocsit, vezetője a volán mögött maradt, viszont kilibbent az anyósülésről egy igen tág mosolyú szőkeség, a többi némajáték. Samu mond valamit, a nő mosolyog. Samu a kezébe nyomja a masinát, mutatja, hogyan kell kezelni, mit kell megnyomni. A nő csábosan vigyorog. Samu pózba vágja magát, a nő hátrálni kezd a kocsijuk felé. Samu várja, hogy katt!, de a nő hirtelen bevágja magát az autóba, és úgy elporzik vele, mint Schumacher a ralin. De Samu se rest, ekkor ismertem rá igazán, úgy tudott káromkodni, mint senki más az osztályunkban: éktelen „szerencsekívánatok” közepette maga is kocsiba ül, és utánuk porsézik.

Jó félóra múlva érkezik. Arcán a diadal fénye, kezében a drága gép. „Már-már elkaptam – újságolja üdvözlés közben, és keményen magához szorít –, látta a szőke bestia, hogy nem szabadulhat, hát nem kihajítja az ablakon?!… Szerencsére a magasra nőtt dudva közé hullott, nem esett baja, én meg futni hagytam a gyalázatosokat…”

A gép gombját aztán én magam nyomogattam, sikerült összehozni vagy tizenöt felvételt Szél Samuról és a malmáról. Később néha összefutottunk itt meg amott. Legutóbb egy temetésen találkoztunk. Összehuttyant, egykori pozsgás arcát ráncok raja rágta. Remegett a keze. „Miért iszol, Samu?” „Hát miért ne inna valaki ebben a kib…tt országban?” – kérdezett vissza, és teletöltötte vizespoharát a torbéli köményessel. Kiderült: évek óta küldözgeti egyik folyamodványt a másik után, hol a megyének, hol a fővárosnak, a hatóságok azonban passzolgatják a papírokat, mint valami labdát, egyik sem tartja illetékesnek magát a döntésben. Ügyvédet nem bír fogadni, hiszen ráment már a gatyája. Kényszerűségében beállt maszekolni egy régi haverjához, de így sem üti a széle a hosszát, alig jön ki a sörre való.

Amikor legutóbb a malomnál járt, már a gépek sem voltak meg –, szétszerelték, és eladták ócskavasnak. Helyükön deszkadarabok és vastag szemétréteg.

„Gyere, elviszünk, megnézheted még egyszer” – javasoltam, mielőtt botrányt csap, vagy katatonrészegre issza magát. Meglepetésemre kötélnek állt.

De a keresztútnál büszkén magasodó piros téglás épület már nem volt sehol. Csak a tégla- és vakolattörmelékkel borított alapterület mutatta, hol állt egykor a Szél-malom. Samut a közepébe állítottuk, és több friss felvételt készítettünk róla.

Az első vásárhelyi kocsmánál megállíttatta a kocsit, búcsúzott. „Engem nem láttok többé” – sóhajtotta.

Nincs kinek elküldeni a képeket. A számítógépe mindet visszaokádja.

Lehet, hogy visszautazott a távoli Kanadába?

Bölöni Domokos

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ