Lojánt rendesből Jolánnak hívták, de én még akkor nála is kisebb voltam, s csak így tudtam szólítani. Azért szerettem, mert ő is kicsike volt, s mindig megkínált valamivel. Tudtam, hogy már öregasszony, mégsem hívta senki néninek, az unokák is csak némnek, vagy ritkábban nagymámának.
Engem már 4 éves koromban magázott, s Meldikének szólított (a Melindát ő se tudta kimondani). Lojánnak nem volt rendes vasalója, csak olyan régi, amit a kályha szélén kellett melegíteni, s hetente egyszer nagyot vasalt a mi villanyvasalónkkal. Amikor a kapun a fejét bedugta, már tudtuk, hogy a vasaló kell neki. Apám dohogott és javasolta, vegyünk Lojánnak egy vasalót, ám az ajándékozásra mégsem került sor, igy a vasalót évekig közösen használták anyámmal – ő hetente, anyám havonta egyszer…
Loján nagyon szeretett vasalni. Elkérte reggel, de csak este hozta vissza, egész nap vasalt, s olyankor én is mentem vele, csodálva művészetét, ahogy a kikeményített ruhákat bespriccolta, kivasalta s élére összefogva betette a szekrénybe.
Lojánnak a háza is kicsike volt, a szobák, a bútorok, meg a kályha is. Az üveges szekrényke polcain a csipketerítő fölött sorakoztak a poharak s előttük a kis szentképek, amelyeket a pap bácsi osztogat házszenteléskor. Olyan volt a háza, mint egy nagyobb babaszoba. Szemben laktunk velük s én szívesen jártam oda. Loján örökké dolgozott, tett-vett a házban, kiszolgálta az urát, Györgyi Kárúlyt, ellátta az állatokat, kiseperte a kis köves udvart, s csak akkor ült le, ha tökmagozott. Megpucolta, megmosta, sós vízzel bespriccolta, és betette a lerbe száradni. A sok dolga mellett is mindig kedves volt, Györgyi Káruly mégis gorombán bánt vele, sokszor meg is ütötte. Csodálta mindenki, hogy nem is cigány, mégis ott maradt mellette, nem hagyta el, mint az első felesége Cándra Misiért.
Györgyi Kárulyékról azt hallottam, hogy ők házi cigányok, de Loján, ő nem volt az. Nekem (szigorú titoktartás mellett) elmesélte, hogy az ő édesapja nagygazda ember volt, de mivel sokat ivott, elbetegedett, s meghalt. Nemsokára utána ment az édesanyja is, és szegény Loján árván maradt. Örökölte ezt a kis udvart, a kertecskét, s oda fogadta Kárulyt a kicsi leánykájával, mikor a felesége otthagyta. Így ő lett az Ilonka néni anyja, s évek múlva gyerekei nagymámája. Szerette s szolgálta őket. Ők is szerették Lojánt.
Ha vasárnap reggel mentem át, mindig volt friss kakasa, kezembe nyomott egy pléh tányérkával, s a kisház előtt jó volt elüldögélni a széles küszöbön, szedegetni a pattogatott kukoricát. Györgyi Káruly ilyenkor már a lovait lapogatta, készült velük a vásárba. Mindig dicsekedett a lovaival, pedig csak 2-3-at tartott. Mindenkinek mutogatta, s mondta mennyire szereti őket, aztán mégis eladta sorra, s vett másokat helyettük. Cifra hintója is volt, egy darabig szekérrel is, hintóval is járt, de vasárnap mindig a hintó elé fogta be a Szellőt és a Fecskét. Lepucolta őket egy lókefével aztán előhozta, letörölte a hintót, s felhámozta a lovakat. Nagy fekete szemével felém kacsintott, s szólította Lojánt. Méghozzá erélyesen, pont úgy, mint a lovait. Loján pedig futott mint egy kis manóka, hozta a mosdótálat, megmosdatta Györgyi Kárulyt, a hátát lecsutakolta, s az arcát megborotválta. A tiszta szoba kilincsén már lógott a vállfán a kikeményített fehér ing és a mellénye, alatta a kifényesített csizma.
— Na grófkisasszonyka, mehet- e az öreg cigány a vásárba? — nézett rám hamiskásan miután Loján mindent ráadott, mint egy kicsibubára. Így hívott engem, hogy grófkisasszonyka, én pedig Őt láttam nagy grófnak, amint a hátát kihúzta a hintóján, s várta, hogy Loján kinyissa előtte a kaput. Ahogy a kapu kinyílt felemelte az ostort, nem suhintott vele, csak rászólt Szellőékre csettintve egyet, s úgy ment el, hogy Lojántól el se köszönt. — Isten segéljen Kárúly — kiálltotta ő lelkesen utána, s ahogy a kaput becsukta, mindjárt futkosni kezdett a házban, s az udvaron.
– Meldike lelkem, egye szaporán a kakast drága, me el kell mennyek én es minnyá! — Friss kútvízben gyorsan megmosakodott, felvette az ünnepi ruháját, egy drappos kendőt keritett hozzá, kölnivízzel belocsolta magát s felkötött egy csipkés fehér kötényt a tiszta szobából. – Jaj, hol a Taxi, lelkem, Káruly bétette lesz a színbe – jött-ment szaporán amíg rátalált. A két nagy fonott kosara éppen belefért, mintha a Taxit a kosarak után csináltatták volna. Egyik kosárban a friss kakas illata párolgott fehér abrosszal letakarva, az újságpapírtölcsérek s a sószóró üvegecske az oldalába bepászítva, a másikban, a kisebbikben a tökmag volt kiporciózva szintén újságpapírban. Egy újabb kakasos tasakkal a kezemben kirakott a kapun kívül, s indult ő is a vásárba. A Taxit – kicsi szekér volt az, melynek szép kovácsoltvas húzója, és gumikereke volt, könnyedén húzta maga után. Karika lábával kissé ingadozva járt, amerre lépett arra hajlította a fejét is, s ahogy utána néztem az utcánkból, ő is visszanézett párszor. Szerettem volna vele menni, s üldögélni mellette a bejáratok előtt. Segíteni neki, árulni, nézni a népeket, odaszólni , ha a szükség megkívánja, hogy ne köpködjék a földre a magot. Közben a Taxit is megszerettem. Ha nekem lehetne egy ilyen Taxim, mindenhová csak húzatnám magam, gondoltam akkor, s úgy ülnék benne, mint Kárúly a hintójában.
Felfogtam, hogy Loján sose adná el a Taxit, mint Kárúly a hintóját. Kárúly cserélgette a hintót, a lovait, Loján megbecsülte a Taxit. Mikor elköltöztünk, már ki tudtam mondani a nevét rendesen is, Jolánnak, de aztán sokáig nem láttuk egymást. Húsz év is eltelhetett azóta. Káruly bá egy pár évvel elköltözésünk után meghalt, s a rokonok azt mondták, váltig siratta őt, sose panaszkodott rá. 89 évesen ágynak esett, akkor meglátogattuk anyámmal. A házában minden a régi volt, csak Ő lett kisebb, olyan anyóka baba.
– Jolánném a halálán van, eppe szabadulna szegén — mondták az unokái. Ahogy meglátott könny gyűlt a szemébe, s intette, hogy menjünk közelebb: — Meldike drága, látta e lelkem mennyit dógoztam, mennyit vasaltam… – mondta sírósan. Aztán mintha megváltozott volna a hangja: – Az éjjen jött Káruly a hintóval, s hítt, hogy üljek fel én es… S ha mán vitet, gondoltam a Taxit… itt hagyom magának…