Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizén, a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.
Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam
reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. Afejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. Afehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.
És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és
napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. Ami szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.
Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a sm0rrebr0d-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.
– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?
A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…
A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a
fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.
A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.
-Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon
– … ezért a napnyugtáért?
-Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!
– Milyen voltVegas?
-Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne. -Azt mondtad, nem szereted.
– Ebben nem csalódtam.
– Mi a baj vele?
– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…
Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.
A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.
– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!
Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.
A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.
-Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.
Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.
Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.
– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.
– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.
– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…
– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.
– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!
-Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…
Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.
Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.
Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a
turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…
-Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:
– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.
– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…
…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.
Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.
Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.
– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.
– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!
Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…
– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk- De a nudista strand, az az igazi,
huhúúúúú…
– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?
– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.
– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.
– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.
– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr- Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.
Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.
A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Espanola Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Espanola Way mindig élmény a látogató számára.
Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.
Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.
Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.
-Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.
-Á, csak dolgozom…
– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.
– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban! Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Forrás: Égből kapott mesék