Kozák Gyula: ’56 fegyveres felkelői

…A fegyveres felkelők október 23-áról 24-ére virradó éjszaka ragadtak fegyvert a sztálinista rendszer védelmezői, majd a nemzeti felkelés leverésére behívott szovjet erők ellen, s néhány „vihar előtti csendes” napot leszámítva, november 10-11-éig folytatták a harcot. Igaz, hogy „csak” tizenöt-húsz napig voltak történelmi szereplők, de ezért a pár napért egész életükkel fizettek – azok is, akik túlélték a kádárista terrort.
A felkelők csoportjai spontánul szerveződtek. Nagyrészt fiatalokból, akik már a forradalom kitörésének estéjén elég bátrak és elszántak voltak vállalni a fegyveres küzdelmet. Az első lövés a Rádiónál, a VIII. kerületi Bródy Sándor utcában dördült el. Ennek hatására indult néhány teherautónyi ember az Üllői úti laktanyákba fegyvert szerezni. Ezeken a teherautókon zömében fiatal munkások voltak, köztük néhány diák, s ők alkották később is a fegyveresek derékhadát. A fegyveres csoportokhoz később még sokan csatlakoztak, köztük egyetemisták és értelmiségiek is.
Október 30-a után a legtöbb börtönből kiszabadultak a politikai foglyok, s velük együtt olyanok is, akiket az akkori rendszer, joggal vagy anélkül, közbűntényes bűnözőnek minősített. Közülük sokan azonnal igyekeztek elhagyni az országot, voltak, akik ártatlanságuk tudatában a békés életet választották, de nem kevesen csatlakoztak azokhoz a fegyveresekhez, akiknek szabadságukat köszönhették, s akiknek körében bizonyítani akarták igaz magyarságukat és bátorságukat.
Már a forradalom legelső napjaiban kialakultak azok a gócok, amelyek a fegyveres összeütközések központjai voltak. A felkelők bázisai Budapest stratégiailag legfontosabb pontjain jöttek létre: a pesti oldalon a Kisfaludy (ma Corvin) közben és környékén, valamint a Kilián laktanya mögötti területeken (Tűzoltó utca, Tompa utca, Ferenc tér), a VII. kerületben a Baross tér környékén, a budai oldalon a Móricz Zsigmond körtéren, a Széna téren és a külső kerületekben Pesterzsébeten, Csepelen és Újpesten.
Október 23-a és november eleje között a fegyveresek jogi és politikai helyzete többször is gyökeresen megváltozott. Először statáriális bírósággal fenyegették őket, majd büntetlenséget ígértek nekik, ha leteszik a fegyvert, végül elismerték őket a forradalom katonáinak. A szovjet csapatok fellépése szabadságharccá szélesítette az első éjszaka összeütközéseit és megerősítette a fegyvereseknek azt a hitét, hogy a forradalomnak szüksége van rájuk. A megbuktatott rendszer elleni indulat a fegyveresek körében fogalmazódott meg a legegyszerűbben: a zsarnokot – a korábbi rendszer vezetőit, a pártfunkcionáriusokat, az AVH-sokat és a megszálló szovjeteket – el kell tiporni.
Október 28-a után a fegyveresek nagy része Nagy Imre és a kormány mellé állt, a harcok is elcsitultak. A miniszterelnök október 28-a és november 3-a közötti megnyilvánulásai és tettei a fegyveresekben jogosan ébresztették azt a hitet, hogy Nagy Imre az ő miniszterelnö- kük, s programja immár azonos az ő követeléseikkel. A szovjet csapatok kivonása, kilépés a Varsói Szerződésből, a nemzeti függetlenség megteremtése, a gyűlölt ÁVH feloszlatása olyan politika volt, amely a pesti utca embere számára közérthetően, sőt lelkesítően hangzott. S különösen reményt ébresztő volt, hogy a fegyveres csoportok képviselői találkozhattak a vezető politikusokkal, egyesek magával a miniszterelnökkel, Nagy Imrével is, és elmondhatták követeléseiket, tárgyalhattak a kormánnyal az együttműködésről. így vált lehetővé a Forradalmi Karhatalmi Bizottság létrehozása és a Nemzetőrség megszervezése a fegyveresek számos csoportjának a részvételével.
A felkelők politikai jelentősége az első perctől kezdve az volt, hogy nem alkudtak meg, és kérlelhetetlenségükkel megakadályozták, hogy a vezetés engedjen a rá nehezedő nyomásnak s szembe tudjon szállni a szovjet követelésekkel. Radikalizmusuk éppen úgy, mint a munkástanácsok meg nem alkuvása, állandóan sarkallta a központi hatalmat a forradalom kezdeti célkitűzéseinek következetes véghezvitelére.
A forradalom napjaiban – s még kevésbé november 4-e után – nem sikerült a lazán szerveződött csoportokat valamiféle központi vezetés irányítása alá vonni. De ha nem volt is rendszeres és szervezett együttműködés a felkelőcsoportok között, az információk rejtett és kibogozhatatlan csatornákon mégis áramlottak, és a harcosok – azonos indulattól vezérelve, mintha csak összehangolták volna tevékenységüket – nagyjából azonos módon cselekedtek. Amint elérték, hogy a szovjet csapatok visszavonuljanak, fegyvereiket a forradalom és az új rend védelmére fordították. A legtöbb helyen maradéktalanul élvezték környezetük támogatását, s abban reménykedtek, hogy követeléseik teljesítése után, már hamarost nem lesz rájuk szükség. Ahhoz azonban minden csoport ragaszkodott, hogy a harci készültséget mindaddig ne adja fel, amíg az alapvető követelések nem teljesülnek.
A szovjet vezetés október 23-a után legalább egy hétig nem döntötte el, hogy végül is új erők bevetésével, erőszakosan vet-e véget a felkelésnek. Az első beavatkozás erői korlátozottak voltak. Úgy tűnt, hogy hajlandók kivonulni az október 24-25-én elfoglalt állásaikból. Az október 25-i vérengzés a Parlament előtt és a vidéki sortüzek híre elsősorban az ÁVH és a pártapparátus ellen bőszítette fel az embereket, nem csoda, hogy az egyik legvéresebb „csata” október 30-án az MDP Köztársaság téri pártháza körül bontakozott ki. Ebben ugyan kevésbé a szervezett felkelők, mint inkább a pesti és vidéki „sodródó” elemek vettek részt (s az ismert felkelőcsoportok vezetői el is ítélték az ott elkövetett önbíráskodást, lincselést), de az események mégis azt látszottak bizonyítani, hogy a bukott hatalom fegyverrel védi fellegvárait.
A fegyveres felkelők elszántsága a november 4-i szovjet intervenció után újra jelentőssé vált. Az intervenciós szovjet hadsereg az útjába eső magyar katonai egységeket lefegyverezte, a néhol ellenállókat megsemmisítette, s így a Budapestre benyomuló páncélosokkal végül csak a „pesti utca” szállt szembe. A fegyveres ellenállás a világ legnagyobb erejű szárazföldi hadseregével szemben eleve reménytelen volt, s minden hősiessége ellenére csak néhány napig tarthatott. November 8-án a Baross téren, 9-én az óbudai Schmidt-kastélynál és 10-én Kispesten és Pesterzsébeten is befejeződtek a harcok, s a felkelők szétszéledtek. A corvinosok és a IX. kerületiek közül kisebb csoportok még folytatták a reménytelen harcot, amely Csepelen tartott a legtovább, november 11-éig, s eleste azt jelentette, hogy a fegyveres ellenállást sikerült végleg megtörni.
Ma sem tudjuk pontosan, hogy a fegyveres ellenállásban hányan vettek részt, miként alakult az egyes csoportok létszáma és harci ereje, mennyire voltak szervezettek. Erre a kérdésre annál is nehezebb választ adni, mert maguk a harcosok is gyakran mentek át egyik csoportból a másikba, ahogy a harci helyzet hozta. Becslések szerint a felkelők összlétszáma meghaladta a 10 ezer főt, esetleg a 15 ezret is elérte, ami városi gerillaharcban rendkívül nagy erőnek számít, különösen a nem erre kiképzett és nehézfegyverzettel, páncélosokkal támadó reguláris erőkkel szemben. A felkelők oldalán állt ügyük igazába vetett hitük, felháborodásuk a hitszegő támadás miatt, és segítette őket a helyismeret, a fiatalos vakmerőség és az a találékonyság, amely legendássá varázsolta a pesti utca ellenállását.
Karátson Gábor, aki maga is megjárta a börtönt, így jellemzi a forradalom hős fegyvereseit: „Csak sokkal később, ’89 után értettem meg, hogy kiből lesz hős. Azokból, akik olyannak születnek, hogy az életük hirtelen össze tud ugrani egyetlen pontba. Akkor, abban a pontban ott van az egész élet. … Ez valami különös adottság.”
A barikádokon ritkán szoktak egyetemi tanárok, ügyvédek, mérnökök vagy éppen írók, művészek harcolni. A barikád a „csőcselék”, a köznép, a pór privilégiuma.
Privilégiuma a hősies halálra s privilégiuma a bukás utáni megtorlás elszenvedésére.
De a forradalmat megelőző ellenzékben szerepet játszó értelmiségiek nem hagyták magukra az utca harcosait sem november 4-e előtt, sem utána. A fegyveres csoportok vezetői között azonban nem egy filmes, rádiós, író, újságíró is volt. Számos ponton érintkeztek és együttműködtek egymással. A november 4-i második szovjet intervenció után az illegális sajtótermékek előállítását és terjesztését, a sebesültek kórházba szállítását és gyógyítását, a lakosság és a kórházak élelemmel való ellátását végzők, a titkos szervezetekben röplapokat előállítók és a fegyveres felkelők között szoros volt az együttműködés. Mint ahogy a Csepeli Központi Munkástanács és a csepeli harcosok között eleven kapcsolat állt fenn, ugyanúgy a VII. kerületi fegyveresek és a Péterfy Sándor utcai kórházban illegális lapot előállító újságírók is együttműködtek. Ezek a kapcsolatok azonban nem teljesedhettek ki, mert a fegyveres ellenállás november 4-e után csak néhány napig tartott, míg az értelmiségi ellenállást és a munkástanácsokat – jellegükből következően – csak hosszabb idő után tudta a hatalom felszámolni.
A felkelők számára november 11-én – Csepel elestével – befejeződött a fegyveres harc, el kellett tűnniük a pesti utcáról, különben a biztos halál várt volna rájuk, mert a pufajkások és a szovjet járőrök lettek a pesti utca „gazdái”. Hogy mit éreztek, amikor be kellett fejezniük a harcot, hogy mit éreztek, amikor a vereség tudatában vissza kellett vonulniuk, szét kellett széledniük, arra az interjúk adnak választ.
A forradalom és szabadságharc magyar áldozatainak száma még az akkori hivatalos (de több mint három évtizedig titokban tartott) statisztika szerint is legalább 2500 fő volt. A halottak fele munkás, több mint kétszázan gyerekek, diákok, ipari tanulók voltak. Hogy ezek közül hányan estek el a fegyveres harcban, azt még becsülni sem tudjuk. A szovjet csapatok^vesztesége – az újabban előkerült források szerint – 669 halott és 1540 sebesült volt. Természetesen nem tudhatjuk, hogy ez a szám mennyire megbízható. A szovjet katonai vezetésnek ugyanis az volt az érdeke, hogy bagatellizálja a magyarországi intervenció veszteségeit.
A harcosok, amilyen hirtelen bukkantak fel, szinte a semmiből, s szerveződtek egységekké, ugyanolyan hirtelen tűntek is el. Aki tehette, s aki felismerte, hogy életét csak a határon túlra menekülve mentheti meg, az elhagyta az országot. Voltak, akik sikeresen visszatértek szűkebb környezetükbe, s ha szerencséjük volt és senki nem tudott fegyveres múltjukról, elkerülték a megtorlást. Igen sokan azonban a kádárista vészbíróságok elé kerültek, ahol a fegyveres harcot minden amnesztiaígéret ellenére „gyilkosságnak” minősítették, és szinte kivétel nélkül halálos ítéletet mondtak ki a vádlottakra. A véletlennek köszönhette, aki bitófa helyett „csak” hosszú börtönbüntetést kapott – de közel 200 felkelőt kivégeztek.
A forradalom fegyveres harcosai voltak azok, akikre a legkeményebben sújtott le a hatalom, s akik börtönből szabadulásuk után is a legvédtelenebbek és legkiszolgáltatottabbak voltak a Kádár-korszakban. De ez érthető is, hiszen ahányan voltak, annyifelől verődtek össze, fiatalok voltak, nem állt mögöttük semmilyen formális vagy informális érdekcsoport. A néhány napos közös harcon túl hiányzott az összetartó „hálózat”, és így ők voltak a legkevésbé képesek a közös érdekérvényesítésre vagy a szolidaritás szervezett megnyilvánulására, de akár még egymás informális támogatására is, s ezt a hatalom is pontosan tudta.
A létezett szocializmus bukásáig a pesti utca harcosait lehetett büntetlenül csőcseléknek nevezni, holott éppen ez a csőcselék adott példát megalkuvásmentességből, ötvenhat eszméi melletti kitartásból. Ők nem merültek alá, őket a víz alá nyomták, s egy életen át kellett és kell ma is a stigmát viselniük. Az ő sorsukat már nem lehet sem kárpótlással, sem kitüntetéssel visszamenőleg megváltoztatni. A szellemi és lelki nyomorúság, amelyet el kellett szenvedniük, visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen. Szinte valamennyien tönkrement egzisztenciák, életük kisiklott, a börtönben és az azt követő évek mellőzöttségében elszenvedett lelki és testi sérülések után csoda, hogy a hitük épen maradt. (…)

Forrás: A Századvég Kiadó és az 1956-os Intézet kiadásában 1994-ben megjelent Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből előszava (részlet, cimezés a szerkesztőtől) * Magyar Elektronikus Könyvtár