Mitica, az egyik dunai hajóskapitány mesélte, hogy egyszer két román kiment Spanyolországba dolgozni. Kaptak is munkát az egyik újgazdagnál, aki megfogadta őket kerítést festeni. Adott nekik négy doboz festéket, hogy azzal intézzék el a kerítést.

Egy óra múlva azt mondja az egyik:
– Te komám! Gyere, adjunk el egy doboz festéket!
– Hogy adnánk! Megfog a főnök, s azonkívűl nem lesz elég a kerítésre… – ijedt meg a kolléga.
– Ne törőggy! – szólt újra a társa.
Azzal eladták a doboz festéket és megitták az árát.

Estefelé ismét megszólalt a dörzsöltebbik:
– Te gyere, adjunk el még egy doboz festéket!
– Dehogy adjuk! Megöl a főnök! – kezdett ájuldozni a másik.
– Ne félj! Én majd elintézem a dolgot.
S megint eladtak egy doboz festéket és megitták az árát.

Este jött a spanyol.
– Hát ti még csak ennyit haladtatok? – kezdett toporzékolni.
– Igen, főnök… csak ennyit, mert nem elég a festék.
– Mi az, hogy nem elég a festék? Négy dobozzal adtam!
– Igen, főnök, de ez a ló, mind eszi meg a festéket – s azzal a közelben legelésző ló orrára kent az ecsettel. Persze a ló benyalta.
-Na, a fene egye meg ezt a lovat! – futotta el a pulykaméreg a spanyolt, aki belépett a házba, le a puskát a falról és puff! Úgy fejbelőtte a lovat, mint a filmeken.

– De hát, miért! Miért lőtte le a lovát, főnök? – kérdezte a román vendégmunkás. – Hiszen ez egy versenyló, egy tenyészló….
– Azért, mert a múlt héten megevett két zsák gipszet, 15 zsák cementet, egy csomó tapétát, s most ezzel a festékkel immár végképp elegem lett! Így nem tudok házat építeni!

(A Túl az Óperencián c. ciklusból)